utolsó frissítés: 2020. május

"Hogy a nemzet magára ismerjen benne". Gyulai Pál és a nemzeti identifikáció narratívái, Erdélyi Múzeum, 1999/1-2., 108-118.;

Gyulai Pál és a nemzeti identifikáció narratívái

Premisszák

Ha a 19. század presztízsmûfajainak a hierarchiáját kellene fölállítanunk, szinte minden bizonnyal az eposz vinné el a pálmát. Már Toldy Aesthetikai levelei csak szuperlatívuszokban („De ismered azt az eposzt, melyet nemzetinek hívunk. Ez a poezisnak culminatiója.”[1]) beszél róla, és teljesíthetetlennek tûnő követelményeket állít föl: „tőle egy bizonyos popularitás kívántatik, mely persze ne hasonlítson a Bereiéhez – hanem egy prófétáéhoz; s ha nemzete múltját, jelenét a mûben, mint egy tündértükörben, azon valóságban nem találja, mellyel önnönmaga érzi, örökké késik a koszorú.”[2]

Igaz, hogy a negyvenes években és az ötvenes évek közepétől felerősödik a megvalósítás módozataira (a korszerûsítés lehetőségeire) való rákérdezés, ám státuscsökkenés – a regény térhódítása ellenére[3] – nem áll be. A regény átvehette az eposz bizonyos funkcióit (amint arra kortárs és utólagos reflektálások is rámutatnak[4]), ám a nemzeti reprezentáció feladatát felölelő funkciók betölt(het)etlenek maradtak. Egy nemrégiben megjelent kiváló tanulmány szerzője szerint „A 19. század második felének literátorai szinte közmegegyezésként ragaszkodtak a reprezentatív nemzeti nagyelbeszélés funkciójához, de betöltőjével szemben szigorú régi és új követelményeket támasztottak; ezek közül az elavuló eposz jóformán csak a régieknek tudott volna eleget tenni, a történelmi regény pedig legföljebb az újak némelyikének. Olyan mûfajra volt szükség, amely egyszerre transzcendens és világi, fenséges és okadatolható, eredetmonda és fejlődéstörténet. Ilyen mûfaj azonban nem látszott a szépirodalom horizontján.”[5] Ilyen körülmények között az eposz nem egy funkcióját egy tudományos mûfaj: az irodalomtörténet vette át.

Úgy vélem, hogy a „nemzeti kánon”[6] szerkezetének kialakulásában, pontosabban annak egységesülésében központi szerepet játszó Gyulai Pál – mint szerepe folytán a közösségi elvárásokra rendkívül fogékony kritikus és irodalomtörténész – írásainak kritikatörténeti vizsgálata révén jól megragadható ez a váltás.

Ugyanakkor jelen problémafelvetés egy olyan kérdéshorizontot keres, amelyből a kánon peremére került Gyulai-életmû megszólíthatónak bizonyul.

„…egy kerek mesének bár elmosódott váza”. A „mûalkat” poétikája:
eposzkritikai normák mûfajvándorlása

Gyulai eposzkritikai normakészlete rendkívül következetes első bírálataitól századvégi egyetemi előadásaiig. Írásaiból egy olyan kompozíció eszménye körvonalazódik, amely zárt és befejezett egészet alkot; további ismertetőjegyei közé tartozik a körülhatároltság (az eszményi mûnek nemcsak külső határai erősek, hanem a belső tagolódását elősegítőek is). Gyulai önnön szóhasználata alapján ezt a kompozícióeszményt a mûalkat normájának[7] nevezhetjük. A mûalkat normája nem kizárólagosan eposzkritikai norma, líra- és prózakritikai előfordulásai is fellelhetőek. Egyik ritka prózakritikai előfordulása az a Bérczy Károly beszélyei kapcsán tett megjegyzés, miszerint: „A ritka beszélyek, melyekre alig találhatni, a bevégzett, a kidolgozott [...] beszélyek.”[8] A norma azonban nemcsak a mûegészet illetően merül föl, hanem nyomon követhető többszintû érvényesülése. Gyulainál gyakran fölbukkanó követelmény a cselekmény kereksége, olyan folyamatos eseményláncolatra utalóan, amelyben az események egymásból következnek, szoros ok-okozati viszonyban vannak. „Nem az érdekes események és váratlan kalandok halmazában áll a valódi lelemény, hanem egy kerek, bármely egyszerû mese erős megalkotásában”[9] – állapítja meg Bulla Sándor A tündéröv címû beszélye kapcsán. Az események hézagtalan okozatiságát kéri számon Jókain is, aki „csak tényeket dob előnkbe, s mintegy mondani látszik: ne legyünk okosabbak a tényeknél, ne kutassunk. De azt már mégis kutatnunk kell, hogy Erzsike miért lett épp Bagotay jegyese?”[10]

A tettek lélektani megindoklásának számonkérése ugyancsak része ennek a normának: „A gyávából egész hős lesz minden belső szükségesség nélkül”[11] – rója meg Boross Mihályt. A Lukácsy Krisztina-féle költői beszélypályázatra beérkezett egyik mûvet azért találja kevéssé kielégítőnek, mivel „a szerző inkább csak elmondja, mint alakítja [az ismeretes világhírû eseményt], de a lélektani indokok nincsenek kiemelve”.[12] Széchy Károly Szép Ilonkáját pedig azért marasztalja el, mivel „inkább csak tényeket, helyzeteket nyújt, mint fejlődést, az emberek és viszonyok benső mivoltát”.[13] Ez a mûalkotáseszmény a véletlent csak mint értéktelent, a mû kohézióját bomlasztót tartja számon: Szathmáry Károly Varga Jánosa azért nem fogadható el, mert „folyvást a véletlen sodorja bajba, s nem saját lelkiereje, hanem szintén csak a véletlen segíti ki belőle”.[14]

A mûalkat normája legkövetkezetesebben és legmarkánsabban eposzkritikai normaként érvényesül. A norma következetes érvényesítését mutatják a Zrínyi, Gyöngyösi, Vörösmarty és Arany eposzairól írt Gyulai-bírálatok és tanulmányok.

A század végén lejegyzett egyetemi előadások egyike Arany érvrendszerét és logikáját követve úgy beszél Zrínyiről, mint aki „kerek cselekményt alkot eposzában, mely elejétől kezdve emelkedik, melynek minden része, minden epizódja az egészet támogatja, és a kifejlésre hat”.[15] S a Zrínyi–Gyöngyösi irodalomtörténeti dichotómia általa kanonizált logikájának értelmében amíg az előbbi „eszmét lehel anyagába”, addig az utóbbi csak „érdekes históriákat mesél el”,[16] s „compositioja [...] nem tud kikerekedni”.[17]

A Zalán futását író Vörösmarty előtt „egy mondával vegyülő történelmi nagy tény állott [...], melyben a költői lelkesülésnek sok eleme rejlett, de ami fő, az hiányzott belőle, egy kerek mesének bár elmosódott váza”.[18] A „zseniális, de elhibázott mû”[19] hibáit Gyulai a fő cselekmény, a kerek mese, az erős szerkezet hiányában véli fellelni.

Az organikus mûegész romantikus gondolata ugyancsak része e normának: „Vörösmarty költői szelleme mindent összeolvaszt: eget, földet, mondát, történelmet, fantasztikust és valót, hősiest és idillit, egyénit és eszményit: a hangok és színek egész új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a legkülönbözőbb szenvedélyek húrjait; hősei az őskor levegőjében tûnnek föl, s meglátszanak rajtok a nemzeti és egyéni vonások; de mindez nem egy erős szervezetből nő ki, hanem egymásból tapad, rakódik.”[20]

Arany alakja pedig – a mûalkat Gyulai-féle normájával összhangban – a rhapszodoszé, aki „a régi maradványokat javítgatja, darabosságukat egyengeti, [...] s töredékeiből egészet alkot”.[21]

A mûalkat normájának összetevőit és mûködését mutató korpusz értelmezése több problémát vet fel.

Nyilvánvaló Gyulai eposzkritikai normarendszerének, nevezetesen a mûalkat normájának az érintkezése az organikus forma romantikus elméletével. A kérdés csupán az, hogy hogyan érintkezhet vagy lehet akár része Gyulainál az utóbbi egy olyan klasszicisztikus normának, mint amilyen a mûalkat normája.

Értelmezésemben, akárcsak Arany Jánosnál,[22] Gyulainál sem összeférhetetlen ez a két norma. A Vollendungot, a szervességet az ok-okozati összefüggés teszi megragadhatóvá, elsajátíthatóvá és főként: számonkérhetővé. Az utóbbi attól is olyan hatékony, hogy az előbbit mint a hagyomány szervesült, kánoni részét implikálja, sőt legitimálja azt az újabb követelményekkel szemben is: megragadhatónak, elsajátíthatónak és számonkérhetőnek mutatja.

A korpusz értelmezésének kérdése elválaszthatatlan a tényalakítás és a tényfelülbírálás kérdéskörétől, melynek irodalomkritikai alakváltozata Toldy Ferenctől Erdélyi Jánoson és Kemény Zsigmondon át Arany Jánosig egyaránt föllelhető, és világképszervező következetességgel fogalmazódik meg, sőt a kritikatörténet korszakformáló elveként is értelmezhető.[23]

A tényfelülbírálás elvének értelmében valamely irodalmi mû megléte csak annyiban tekinthető létjogosultnak, amennyiben igazolható. Az igazolás kérdéséhez – tehát tágabban: a „bevégzett tények” felülbírálásához – kapcsolódik nemcsak az eposz létjogosultsága és korszerûsége körüli, többszörösen felújuló vita, hanem – esetünkben – a tényalakításnak és ténykiválasztásnak tulajdonított rendkívüli fontosság az eposz attribútumainak körüljárásakor. A tényszelekció és a tények megformálása a „kerekdedség”, körülhatároltság és egészség alapvető feltételeként tételeződik.

A térfelülbírálás attitûdje felől válik értelmezhetővé a mûvészet eszmekifejező funkciójának kritikai követelménnyé avatott és a megírandó nemzeti eposztól (és annak „előfutáraitól”) számon kért esztétikai elve. Tehát az a centrális pozícióba emelt meggyőződés, miszerint nem rekedhet meg a közvetlen valóság reprodukálásánál, alapvető, ugyancsak a mûalkat poétikájába beépített norma.

Továbblépve: az eposzhoz mint a nemzeti reprezentáció par excellence mûfajához csakis az az érték volt rendelhető, mely a korabeli közösségi értékhierarchiában a legcentrálisabb helyet foglalta el: a nemzeté.[24]

Gyulai értékhierarchiájában sem kevésbé központi helyet foglal el ez az érték: „[Jókai] elevenebb és magyarosb elbeszélő minden eddigi regényírónknál. Ez oly tulajdonság, mely aesthetikai [!] szempontból valódi érdem, s mellyel éppen ezért sok más hiányt is eltakarhatni”[25] – írja egy helyütt. Bajza összegyûjtött munkáiról írt bírálatában pedig amellett érvel, hogy „írhatunk mi szép angol ízû regényt, hatásos francia drámákat, kedélyes német dalokat anélkül, hogy megörökíthetnők szellemünket, láthatóvá tévén képzelődésünk, alkotó erőnk. Így sohasem fogunk teremteni magyar irodalmat...”[26] A Petőfi Sándor és lyrai költészetünk egyik bekezdése arról szól, hogy „[a Pesti Hírlapban] B. Eötvöstől egy hosszabb cikk jelent meg, mely [...] általánosságban igen helyes szempontot mutat ki, melyből Petőfi megítélendő. »Petőfi a szó legszigorúbb értelmében magyar költő – mond többek közt –, s ez az, mi valamint magyarázatul szolgál a nagy hatásnak, melyet mûvei gyakoroltak, úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbikét képezi.« Ez volt a legigazibb szózat, mely ügyében fölhangzott, menten azon hiú bálványozástól, mit némely barátai elkövettek, s az ellenszenvtől, mely kritikusain kisebb mértékben érezhető volt.”[27] A nemzeti tehát olyan értékként határozódik meg, amely kompenzáló jellegû (vele „más hiányt is eltakarhatni”), közösségi érdekeltségre és legitimálásra tart számot, kívül és felül áll minden más értéken („ő” az irodalmi érdemek „legfőbbike), és a tárgyilagos értékelő sajátja (se nem a bálványozó barát, se nem az ellenszenvező kritikus).

Az az érték, amelynek Gyulai ilyen jellemzőket tulajdonít, jól illeszkedik a mûalkat követelményrendszerébe: a kerekdedség, lezártság, rendkívüli homogenitás elfogadja egy centrális szervezőérték jelenlétét.

Másrészt: az így meghatározott érték kompatibilis az eposz közösségi identifikációt és reprezentációt megcélzó jellegével, mely az értelmezőt a közösséggel való azonosulás – a közösséggel való meghasonlás dichotomikus szerepébe kényszeríti: „elevenebben és költőibben fejezhetjük ki a nemzetiség eszméjét és érzését, mely politikai és társadalmi életünket annyira áthatja, s melynek kifejezésére az eposz képesebb minden más mûfajnál. Nem szónoklat és lírai ömledezés eszközlik ezt, hanem a cselekmény és jellemrajz olynemû összehatása, hogy a nemzet önmagára ismerjen benne, szelleme visszasugárzását, szíve lüktetését érezze. A magyar eposz csak mint nemzeti egyéniségünk megtestesítése éleszthető föl.”[28]

A mûalkat normája által implikált követelmények mûfajváltása mindenekelőtt abban tapintható ki, hogy míg például Aranynál a „történeti elbeszélés” és az eposz következetesen elválik egymástól, sőt oppozíciópárként használatos[29] („Amaz a történeti elbeszélés, melynek célja az igaz; ez a költői, melynek célja a szép. [...] Amott az események híven, amint megtörténtek, egymás után adatnak elő; itt a fő cél az, hogy egy kerek egésszé olvadjanak össze, tehát egymásból folyjanak.”[30]), Gyulainál ez a distinkció nem ellentétpárt hoz létre, hanem két olyan kategóriát, melynek az egyikére (eposz) vonatkozó normák érvényesek lesznek a másikra (irodalomtörténet-írás): „Az adatgyûjtés, a történetnyomozás még nem történetírás, csak anyaga a történetírásnak. Egy valódi történelmi mû nemcsak a tudomány, hanem a szorosb értelemben vett irodalom körébe is tartozik, s a tárgyhoz képest megkíván bizonyos mûvészeti benső formát, melyet leginkább a compositio ereje, az elbeszélés eleven folyamatossága, az események arányos csoportosítása, a főbb egyének kiemelkedő rajzai alkotnak [...] A kritika inkább csak tudományos szempontból bírálja a történeti munkákat s nem egyszersmind irodalmiból is. Magok a szerzők is inkább vágynak a történettudós, mint a történetíró koszorújára. Inkább történeti értekezéseket írnak, mint történeti mûveket, s mintegy megvetni látszanak a történetírás mûvészetét [...] A történetíró nem regényköltő, de vajon nem kell-e tudnia elbeszélni s rajzaival mintegy megeleveníteni, előnkbe varázsolni a múltat? A kutató adatai, a kritikus boncolata, a philosoph pragmatizmusa csak magokban kielégíthetik-e az olvasót, s válhatnak-e a nemzet közkincseivé?”[31]

Az eposzról eddig elmondottakat szem előtt tartva megragadhatóvá és értelmezhetővé válik az irodalomról való történeti beszéddel szemben a közösségi akceptálás és legitimizáció szempontját („a nemzet közkincsévé” válás) célelvként megfogalmazó gesztus (valamint, tágabban, a normaátvitel): a tudománnyá válás során az irodalom történetéről való beszéd mint a „mi magunkról” való beszéd legújabb módja, mûfaja nem vonhatja ki magát azon normák alól, melyeket a „rólunk való beszéd” eddigi nagymûfajával szemben a 19. század első felének értelmezőközössége oly aprólékosan kimunkált.

Az érvrendszer nemcsak az irodalom (és főként az eposz), hanem a tudomány (intézményi aspektusa) felől is vonultat fel érveket az eposzi normák maradéktalan érvényesítését célozva meg. Például a Gyulai–Herman polémiában Gyulai válasza a fentebb már idézett követelményekhez hasonlók felsorolása után az Academie Française-re hivatkozik, mint olyanra, amely „a költőkön és a szónokokon kívül csak oly tudósokat választ tagjaivá a tudományok akadémiáiból, akik egyszersmind a széppróza mûvelői, ami magában foglalja a mûalkat követelményeit is”.[32]

Ilyen kontextusban olvasva most már nem lehetnek meglepőek az eposszal szembeni elvárások: kerekség, lezártság, homogenitás, tényszelekció és tényformálás, eszmekifejezés érvényesítésére való törekvés az (irodalom)történettel szemben.

„Ki rajzolni akar valamely korszakot, ismerni és megbírálni tartozik minden kútforrást és adatot a lehető teljességben. De ez még nem elég, noha sok. [...] Az összehalmozott és megbírált anyagot alakítani kell, életet lehelni belé [...] A történetírónak érteni kell az elbeszélés epikai folyamát és élénk plastikáját [...] megkísérlenie minden eszközt, mi a compositio kikerekítésére vezet” – írja az Erdélyihez intézett Polémikus levelekben.[33] Jámbor Pál irodalomtörténetét azért is megrója, mert „szerző a történelmet mint krónikát fogja fel”.[34] Imre Sándorral pedig azért nincs megelégedve, mert „inkább csak krónikát írt, mint irodalomtörténetet [...] Egy csoport tény áll előttünk, anélkül hogy a benső kapcsolatot [...] láthatnók. Írók állnak elő, munkák születnek, s nem tudni, hogyan és miért [...] A munkának nincs organizmusa, mi – úgy látszik – leginkább abból foly, hogy a szerzőnek, kivéve a nyelvészetet, nincsenek határozott elvei s mélyebbre ható eszméi.”[35]

Az értelmezés jelen pontján felmerül a mûalkat rendkívül összetett normájának egy olyan konzekvenciája, amely épp a normaátvitel felől válik értelmezhetővé. A kerekség, lezártság, tényszelekció és tényformálás és mindennek egy célelv: a nemzet(iség)hez való hozzárendelése egy olyan szerzői szerepet határoz meg, amely a közösség reprezentációját, a közösség nevében való szólást vállalja. Az így értelmezett szerep egyaránt presztízshordozó és kötöttségek eredője. Olyanoké például, amelyek a reprezentáció beszédének legkitûnőbb realizációjaként tekintett opust – mint ezen beszéd fokalizációját – az értelmező közösség minden tagjára maradéktalanul érvényesíthetőnek tekintik, az attól való eltérést normaszegésnek minősítik. A legparadoxálisabb eset akkor áll fenn, amikor magának az opusnak a szerzője szembesíttetik ugyanezekkel a kötöttségekkel. Gyulai a Toldy által kiadott A magyar nemzet klasszikus írói kapcsán így érvel: „Ez mind igen jól van mondva; teljesen helyeseljük Toldy nézeteit, kivéve kettőt: először azt, hogy van klasszikai (ha ez a remek értelmében van mondva) mûeposzunk. Másodszor azt, hogy Virág klasszikusaink sorába tartozik. Ez a költészet történelmében a Toldy által felállított nézettel is ellenkezik.”[36] Vagy Jókairól írott egyik bírálatában a szerző azon érvére, hogy anyagát Toldy szóbeli közlése alapján veszi, és ha neki nem hinne valaki, akkor „higgyünk Toldynak, ki e kornak nemcsak történetírója, de egyszersmind egyik bajnoka is”,[37] Gyulai így válaszol: „De vajon beszélhetett-e Toldy ellenkezőt azzal, amit irodalomtörténetében és más munkáiban írt, s ha beszélt, tartozott-e Jókai elhinni, s tartozunk-e mi, olvasók?”[38]

„…szûz múzsáját néha kéjhölggyé aljasítja”. Egy világnézeti norma mûfajvándorlása

A korabeli bírálatokból egy olyan közmegegyezés olvasható ki, amely az irodalomtól elsősorban kiengesztelődést vár.[39] E közös világnézeti norma különös viszonyban van az eposz mûfajával: „Szeretnénk borongani a múlton és lelkesülni az ősi dicsőség fényképein; szeretnénk kigyógyulni fásultságunkból, a tettek és az események világából merítvén ösztönt és erőt újabb tettdús közhasznú életre; szeretnénk kiemelkedni a szûv önmagába való süllyedéséből, az objektív költészet karjain, egy emelkedettebb pontra, hol a tágabb láthatár mozgalmas világa oszlassa ködbe vesző ábrándjaink, elûzze démonaink, kibékítse meghasonlásunkat”[40] – írta Gyulai Győrfi Gyula kötetét bírálva.

S ha tekintetbe vesszük, hogy az „objektív költészet” azon esetéről beszél itt Gyulai, mely az „ősi” „múlt” „tetteit és eseményeit” prezentálja, semmi kétely nem fér ahhoz, hogy a kiengesztelődés világnézeti normáját az eposzra vonatkoztatja, sőt úgy vonatkoztatja rá, mint a meghasonlás kibékítésének kiemelt módozatát.

A norma megnyilvánulásának egyetlen összetevőjét kívánom megragadni: azt, amely szerint az objektív költészet, nevezetesen az eposz nézőpontja[41] egy „emelkedettebb pont”. Innen értelmezhetővé válik az a Gyulai által az eposznak tulajdonított funkció, miszerint az „a történelem és társadalom fönséges magyarázója”, s ha megszûnik ilyennek lenni, akkor „a történeti érzék és a nemzeti szellem zsibbadoz, s az erkölcsi és társadalmi érdekek cultusa hanyatlóban”.[42]

A követelményátvitel a Polémikus levelek egyik kitétele révén ragadható meg, mely szerint: „A történetírásnak elvégre is határozott érzülettel kell bírnia és mernie, ítélőbírónak tolván fel magát, megnyugtatni olvasóit.”[43] A kiengesztelődés világnézeti normája kétségkívül itt is hatáskritikai normaként értelmezhető, amennyiben a mindenkori irodalomtörténettel szemben imperatívuszként („kell”) fogalmazza meg az olvasó pozitív létértelmezésének kialakítását, illetve megerősítését.

e hatáskritikai normaként értelmezett követelménynek felmerül egy kifejezéskritikai aspektusa is. A norma realizációjának feltételéről van szó: az „ítélőbírói” pozíció meglétéről. Ha a Polémikus levelek idézett részlete felől olvassuk a kiengesztelés eposzkritikai normáját felállító, három évvel korábbi Gyulai-szöveget, akkor az „ítélőbírói nézőpont” az eposz által biztosított „magasabb nézőpontnak” feleltethető meg. Az utóbbi szöveg nemcsak a privilegizált nézőpontot hangsúlyozza, hanem egy olyan ideális szerzőt is megkonstruál, aki csak úgy kerülheti el a normaszegés („meg nem nyugtatás) vádját, hogy problémátlanul beszél.

Ha az első attribútum (tudniillik a privilegizált elbeszélői pozíció) mentén folytatjuk tovább vizsgálódásainkat, akkor egy újabb szöveg hozható az értelmezés terébe, azokat a jellemzőket hangsúlyozandó, amelyekkel ez az értelmező pozíció összeférhetetlen: „sok történetíró a küzdő hatalmak udvaronca, s pártok nézőpontjából ítél, a történetírás szûz múzsáját néha kéjhölggyé aljasítja, vagy a legjobb esetben akkor ír történetet, mikor még lehetetlen. Mégis az ily mûvek sincsenek minden becs nélkül, mert tények-, vélemények- és szenvedélyeket fejeznek ki, melyek a kor küzdelmeit vezérlik, s adatokkal szolgálnak az eljövendő történetírónak, ki mindig csak akkor képes megjelenni, midőn bizonyos kornak bevégzettsége mutatkozik, s ez nem a szereplő egyéniségek halálával kezdődik, hanem mikor az általuk képviselt eszmék küzdelme határozott viszonyokat teremt, s mintegy elhasználta magát.”[44] E szöveg felől jól belátható az, ahogyan Gyulai Toldy-recepciójának öntörvényû logikája mûködik: Toldy egy olyan korról beszél, amelynek önmaga is „küzdője”, az általa képviselt eszme ily módon nem konszolidálódhatott még, így csupán „tények, vélemények és szenvedélyek” „kifejezésére” tarthat igényt, s nem arra a történeti elbeszélői nézőpontra, melynek feladata a megnyugtatás. Az általa fölállított kánon ezért, mint vélemény, bírálhatónak, mint tény, alakíthatónak minősül.

Másrészt, az irodalomtörténetre érvényes kompozíciótani érvrendszer logikája értelmében az irodalom történetének mint fejlődéstörténetnek kiemelt helye kezdő- és végpontja. A kezdet a végpont (a télosz) archéjaként jelenik meg egy ilyen történetben. Toldy úgy válik fontossá mint a nemzeti történetként elmondott magyar irodalomtörténet első elmondója s így archéjának első kijelölője: tehát maga is arché a Gyulai-kánon számára.

Visszatérve az irodalomtörténet elbeszélői pozíciójához, ez felveti annak a párt feletti, eszme feletti, konszolidálódott értéknek a kérdését, amelynek nevében az irodalom története „vigasztaló”, „gyógyító”[45] történetként mondható el. Minden olyan történet, amely nem tölt be ilyenfajta létmegerősítő szerepet, nemcsak érvénytelen, hanem „bûn, melyet szerzőnek valaha enyhíteni is nagyon nehéz lesz”[46] – ahogyan Jámbor Pál irodalomtörténetét minősíti 1863-ban. Ha a szóban forgó irodalomtörténet Gyulai által különös minuciózussággal, ízekre szedve megcáfolt bevezetőjét megnézzük, akkor érthetővé válik a minősítés: „Oh! Sötét történet az, mit mi irodalom történetének nevezünk! Mert míg egy részről dicsőséget vet a nemzetre, más részről e fény többnyire egyesek megtört szívéből hasad [...] hány koszorú kitépve a kézből, érdemetlenek által! – mindez az irodalomban történik! Mindez a tartalma a történetnek, melyet előadunk!” Ez minden, csak épp nem a Gyulai által normaként állított „vigasztaló” történet.[47]

A „vigasztalóan” és „gyógyítóan” elbeszélt irodalomtörténet kiiktat mindent, ami a jelen által legitimált centrális értékhez rendelt elv[48] „fejlődését” feltartóztatná, vagy úgy állítja be azt mint ami az elv és ezáltal a történet jelenbeli végkifejletét szükségszerûen elősegítette. Tehát a hatáskritikaiként értelmezett világnézeti normának egy tárgykritikai aspektusa merül fel erőteljesen.

Úgy vélem, ennek a tárgykritikai aspektusnak az érvényesülése az, ahogyan a kettős kánon[49] „alsóbbrendû” kánonját Gyulai a szervezőelvnek maradéktalanul megfelelő „szuperkánon”-hoz rendeli hozzá: „e kisebb költők nem hagyják elaludni a költészet Vesta-tüzét, melynél egy leendő lángész isteni fáklyáját majdan meggyújthassa”.[50]

Ugyancsak az említett tárgykritikai aspektus érvényesítéseként értelmezhető az, ahogyan megkonstruálja és minősíti az Arany–Petőfi dichotómiát: szerzői nevekhez rendel szerepeket; Petőfihez a lírai költőét (óvatosan kiküszöbölve vagy „megszelídítve” azokat az aspektusokat, amelyek „nyugtalanítóvá” tennék történetét[51]), Aranyéhoz az eposz- és balladaíróét, s ugyanazon dichotómia logikájával, mely a beemelés, a szereptársítás és az egymás mellé való rendelés folytán elfogadtatja magát, minősíti is őket – „Petőfi költészete az ifjúságé, Arany költészete az érett koré”[52] –, tehát eleget tesz önnön mûfajhierarchiájának is, melyben az élhelyet az epikus költészet s annak „magasb pontja” foglalja el.

„…s mint az első keresztyének, bátorították, lelkesítették egymást”. A szakrális
nyelvhasználat mûfaji vándorlásának egy aspektusáról

A korszak legeltérőbb nézetû kritikusai egyaránt vallási hasonlatokkal beszélnek az eposzról mint a nemzeti reprezentáció alapmûfajáról. Gyulai maga is részletesen idézi (annak ellenére, hogy a Zalán futását „zseniális, de elhibázott mû”[53]-nek tekinti) Vörösmarty életrajzában Teslér Lászlót, aki „a betelt vágy lelkesült örömével” írta Vörösmartynak: „A haza nevében köszönöm neked, az egeknek pedig hála Zalánodért, s érte ezerszer csókollak, ezerszer ölellek és áldalak. Horváttól régen vártuk, s te adtad azt előbb, melynek híjával valánk; vedd érte köszönetemet. Értsd pedig röviden: Cserhalmod a kritikát jobban kiállja, de szíveink jobban Zalánodhoz nyúlnak. Köszönöm, köszönöm, barátom, s hidd el, azt volna kedvem eldallani Szent Simeonnal: Domine, nunc dimittis servum tuum in pace.”[54]

Az eposzról – de néha egyáltalán: az irodalomról – való beszédnek a transzcendens tartományra átutaló vallásos világkép szakrális nyelvezetével való affinitásait, érintkezési pontjait Dávidházi Péter egy részben teológiai gyökerû valláserkölcsi követelmény irodalmi hatásnormájára, a „kiengesztelődés” világnézeti követelményére vezeti vissza,[55] nem elhanyagolható tényezőként tüntetve fel az isteni teremtés hasonlatához folyamodó romantikus mûvészetfelfogást is.[56]

A „kiengesztelődés” világnézeti normájának mûfajátlépését jómagam az előbbiekben, egy más kontextusban már értelmeztem. A következőkben a néhol a romantikus mûvészetfelfogással érintkező, szakralizált nemzetfogalom mûfajvándorlására kívánok rámutatni. Az így behatárolt vizsgálódás kivitelezésére Gyulainak arról a Toldyról szóló szövegeit választottam ki, akinek „munkáit kivéve még csak valami figyelemre méltó sem jelent meg e téren” [tudniillik az irodalomtörténet-írásén, Sz.L.].[57]

A Toldy-memoriálé szerint: „a kegyelet erős érzése, mondhatni irodalmi vallásosság dobogott szívében. Minden jelesb írót testvérnek, rokonnak nézett, s kötelességének tartotta, hogy emlékkővel jelölje meg sírját, és koszorút tûzzön reá. Kegyelettel szedett össze minden hagyományt, nagy gonddal állapította meg a hibás szöveget, s fáradhatatlan buzgósággal járt utána minden adatnak, hogy minden írót hozzá méltó életrajzzal s méltánylattal vezethessen a közönsége elébe.”[58]

A részlet úgy is értelmezhető, mint egy definiálandó körüljárása; azaz arról szól, hogy mitől az, ami a kegyelet, azaz a (kvázi) irodalmi vallásosság. Ebben az esetben az irodalmi vallásosság tartalma egy olyan, a családszerveződés – mint a legintimebb közösség – mintájára konstituált virtuális írói közösség és az ezzel szembeni legoptimálisabb viszonyulás.

Hogy mitől közösség ez a közösség? Gyulai egy, az előbbi szöveghez képest tíz évvel későbbi, a Kisfaludy Társaság ülésén felolvasott Irodalmunk befolyása nemzeti fejlődésünkre címû szövegében helyeslően idézi Toldyt, aki szerint „a magyar írókat legfőképp a hazafiság vezette, életük feladata a magyar nyelv mûvelése és terjesztése volt, s mindkettőt nem mint végcélt tekintette, hanem mint eszközt a nemzetiség [...] felelevenítésére. Erre törekedtek nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar írókat, erőseket és gyöngéket testvérekké, s mint az első keresztyének, bátorították, lelkesítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is ők fogják a nemzetet életben tartani.”[59]

Az említett virtuális közösség szervezőelve a nemzet(iség); az őskeresztényekhez való hasonlítás nemcsak legitimálja a virtuális közösséget, hanem minősíti is szervezőelvét.

Ebből a horizontból egyáltalán nem meglepő az a mód, ahogyan a Toldy-emlékbeszéd értéktelített archéként[60] mutatja föl a Toldy-féle irodalomtörténészi magatartásformákat: Toldy „kegyelettel” gyûjt minden hagyományt, „fáradhatatlan buzgósággal” ellenőrzi adatait; „emelni [kívánja népe] önérzetét, erősíteni önbizalmát és hitét, megőrzője jellemének és sugalmazója eszméi- és reményeinek [kiemelések tőlem, Sz.L.]”.[61] Sőt: „Toldy állott először a romokra hirdetni a régi hitet. A forradalom után megjelent első könyv előszavában vigasztalja és bátorítja elcsüggedt nemzetét.”[62]

Gyulai által értékesként felmutatott irodalomtörténészi magatartásformák kanonizálódásuk után egy inkább kultikus, mint kritikus nyelvhasználatot hívnak elő épp a szervezőelv szakrális jellege következtében. Az utóbbit illetően csöppet sem elhanyagolható az, hogy a nemzet közösségszervező funkciója a 18. század végén – „párhuzamos” egymás mellett való érvényesülés után – épp a vallás közösségszervező funkcióját váltotta fel.[63]

„…meghalni tudni koszorútlan, bár dicsőn”. Exkurzus egy fél mondatról

„Engem legalább mindig lelkesedés fog el, valahányszor amaz irodalmi újjászületés korszakára gondolok, melynek Bajza is egyik utóharcosa volt. Hősi küzdelem vala ez és nagyszerû diadal. Csak keveseké a hír kegyelme, de közös a győzelmi dicsőség. E férfiak nagy eszméket képviseltek, s hatásoknál csak szenvedésök nagyobb. Midőn mindenki aludt, virrasztottak, midőn senki sem érzett, szenvedtek, midőn alig áldozott valaki, magokat áldozták fel. [...] De nemhiába fáradtak. Föltámaszták a magyart halottaiból [...] Az ifjú nemzedék pedig, mely ama férfiak nyomába lépett, hadd vándoroljon el emlékökhöz. Irányt, elvet tanuljon bárkitől, egyet tőlük kell megtanulnia: munkálni jutalmazatlan és sikerrel, csalódni és soha el ne csüggedni, meghalni tudni koszorútlan, bár dicsőn.”[64]

A passzus utolsó kitétele („meghalni tudni koszorútlan, bár dicsőn”) egy olyan diakrón érvrendszer felől is olvasható, amely érveket és ellenérveket vonultat fel a hősi halálra. Szilasi Lászlónak erről az argumentia mortisról szóló tanulmánya[65] vázolja azt a megroppanást, amely végbemegy a halál mellett szóló politikai, vallási és „becsületes” érvek rendszerében Tinódi Históriás énekétől Bethlen Miklós Önéletírásáig. Az 1848-as forradalomról szóló szövegek tetemes része (példának okáért Petőfi Nemzeti dala, Arany Szondi két apródja vagy épp Szilágyi Sándornak a forradalom után megjelent folyóiratai) ugyanezt az érvrendszert vonultatják föl, annak ellenére, hogy az érvrendszer alapja, a becsületközpontú emberkép már Bethlennél föloldódóban van, s helyét az emberi méltóság, a társadalmi meghatározottságoktól független emberi lény mivoltának és értékének mint adottságnak a tudata veszi át.

Tehát Gyulai egy olyan érvrendszerre alludál, mely közeli, történeti vetülete folytán rendkívüli hatásra számíthat.

Másrészt egy olyan személyiségeszményt implikál, mely a maga során összefügg egy adott mûfaji rendszerrel: a „dicsőn meghalni tudó”, tehát a hírnév által vezérelt hős tipikusan ... eposzi figura.

Kontextus: a tudomány presztízsnövekedése

A probléma vizsgálatában megkerülhetetlen az a kontextus, amelyben a funkcióátvitel végbemegy; a tapasztalati elvû természettudomány példaértékûvé válásáról van szó.[66] „A magyar költészet és a szorosb értelemben vett irodalom hetven év alatt megtette, amit megtehetett; teljesítette kötelességét, és átalakítóan hatott a nemzetre. Felköltötte a szunnyadó hazafiságot, öntudatra emelte a nemzetiség eszméjét, kimûvelte a nyelvet, és hathatósan elősegítette a társadalmi és politikai fejlődést. Ezután is be kell töltenie hivatását, de oly nagy, mondhatni kizáró befolyásolást többé nem gyakorolhat. Most leginkább a tudományon, hogy úgy szóljak: a magyar tudományon a sor, hogy egész erejével hasson a magyar állam konszolidálására.”[67] A Toldy-memoriáléból idézett kijelentés relevanciáját erősíti az is, hogy az idézett szövegrészt csaknem változtatás nélkül veszi át Gyulai egy négy évvel későbbi, A költészet s az irodalmi mûveltség címet viselő előadásában.[68]

„Az állami és társadalmi intézmények magokban nem biztosíthatják eléggé a nemzetiséget; az irodalom varázsa, a tudomány súlya az, ami leginkább biztosít, hódít és fejleszt.”[69] Melyik az a mûfaj, amely teljesíti ezeket az új elvárásokat? A Pákh Albert szerkesztette Újabb Kori Ismeretek Tárának Toldy-címszavánál a következők olvashatók: „[Toldy] összeszedvén a hajótörésből szerencsésen kimenekült barátait, velök egy tudományos havi iratot alapított, melyet, jelentős vonatkozással a’ régi Magyar Múzeum korára és hivatására, Új Magyar Múzeum cím alatt indított meg 1850-ben, s azóta megszakadás nélkül folytat. Kiterjed az minden tudományra, így a bölcsészetre, jog- és természettudományra is, de főleg a kiválólag nemzeti tudományt: az irodalom és történet érdekeit képviseli.”[70]

A vizsgálódás miértjéről

A kritikák alanyi és tárgyi vonatkozásainak elválasztása lehetőséget nyújt a mindenkori kritikusi normakészlet mûködésének megragadására. Ily módon – az implikált előfeltevések és világnézeti értékválasztások feltárásán[71] túlmenően – az irodalmi tradíció kialakítottsága is megmutatkozik.

Mindez úgy is felfogható, mint az irodalmi (esetünkben irodalomtörténeti) hagyomány legitimációjára való értelmező jellegû rákérdezés. Az irodalomtörténetnek mint kanonizált mûfajnak az értelmezően való megközelítése, az irodalomtörténeti kérdésfelvetések újraszituálása, úgy vélem, termékenynek bizonyulhat a tradíció konstruáltként való felmutatása által.

 

Ugrás az oldal tetejére