utolsó frissítés: 2020. május

Birtoklásformák és társadalmi szerepreprezentációk a XIX. század közepén = Új narratívák(?) Fiatal kutatók tanulmányai az irodalom- és társtudományok köréből. A Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók IV. Tudományos Konferenciáján elhangzott előadások. A nyelv-, irodalom- és történettudományi szekció előadásai, szerk. T. Szabó Levente - Virginás Andrea, Kriterion, Kolozsvár, 2004.

 "Mi van egy névben?" [1] A szerzői név modern értelemben vett jelentéstartalmainak kanonizációja [2]

Az írók esete a fácánokkal. Mit birtokol az, aki szerez?

A Bírálatok. Cikkek. Tanulmányok [3]  Gyulai Pál-kiadvány függeléke a társszerzős vagy társszerzőgyanús munkák sorából mellőzi a szerzőjogi javaslatokat, noha Gyulai Pál nem kevesebb, mint két ízben volt olyan bizottságok tagja, amelyek a szerzőjog magyarországi meghonosításának konkrét módozatait tárgyalták [4] , s természetét ismerve, bizonyára nem hagyta szó nélkül azt a kérdést, amelyről máshol és máskor annyi eréllyel nyilatkozott. A Budapesti Szemle is több ízben adott helyet a kérdés szinkron vagy diakron tárgyalási lehetőségeinek, lett légyen szó akár a szerzői jog külföldi szabályozási példáiról, magyar előzményekről vagy jogi értelemben vett javaslatról a szabályozás kérdésében.

Ezért és azért is, mert a Gyulai-életmű gyakran vet föl a szerzőséggel kapcsolatos, szemléletileg, és nagyobb léptékben sem jelentéktelen kérdéseket, elidőznék néhány megjegyzés erejéig ennél, az irodalomtörténetben oly kevéssé vizsgált diszkurzus-típusnál.

Úgy vélem, hogy a szerző jogairól szóló diszkurzus [5] jogi diszkurzusként is legalább annyira szól a szerzőség mibenlétéről, a szerző és az általa létrehozott irodalmi műalkotás lehetséges viszonyairól, az irodalmi alkotás folyamatának mibenlétéről való vélekedésekről, az irodalmiság szerkezetéről és használati módozatairól való képzetekről, mint amennyiben jogi-technikai kérdésekről.

A szerzői jogról való beszéd implicit módon kodifikálja és hierarchizálja is azokat a tényezőket, amelyek egy irodalmi mű létrejöttében szerepet játszhatnak. Az irodalmi mű létrehozásában fáradozó tényezők között teremtett jogi viszonylatok egyben gazdasági viszonylatok is, és ugyanakkor (és nem utolsósorban) olyanokként is szemlélhetők, amelyek irodalomszemléleti természetű konzekvenciákkal járnak. Hisz miközben ez a diszkurzus az írói szerepről beszél, letisztítja azt azokról, amelyek hagyományosan az irodalmi mű létrehozásában a szerzőével versengtek: ti. az ihletői, a kiadói, a nyomdászi, a forgalmazói stb. szerepekről. Akkor, amikor mindeközben az utóbbiakat akcidenciáknak, az előbbit meg a fennforgó jogi esetek többségében esszenciálisnak, az irodalmi mű kialakításában alapvetőnek fogja fel, egy olyan szerzőfogalmat kanonizál, amelynek esetében az irodalmi műalkotás inkább szellemi, mint technikai folyamat eredményeként mutatkozik meg, létrehozója és jogos birtokosa pedig leginkább és elsősorban írója (és csak utána az ihletője, kiadója, nyomdásza, forgalmazója stb.). A faktoroknak ez a hierarchizálása az irodalmi művet az írás aktusához köti, mintegy kvázi függetlennek mutatja a műhasználat más tényezőitől, lehatárolja esetleges többi létrehozójától és az olvasásban létrejövő alakváltozataitól, ez utóbbi gesztussal mintegy a szerzőséggel szemben adva tartalmat az olvasó fogalmának. Ebben az elhatárolásban az olvasó (akárcsak - mondjuk a kiadó vagy a könyvárus) nem rendelkezhet ugyanolyan jogokkal, mint az irodalmi mű írója (nem lehet szerző tehát), s ilyenként a műhöz való viszonyának teljességgel más feltételei és kötelezettségei adatnak meg számára. Tehát a szerzői jogi diszkurzus - akkor, amikor a szerző mibenlétét írja körül - igazából az irodalmi folyamatnak azokról a szereplőiről is szól, akik nem szerzők vagy akik szerzők lehetnek, implicit módon előírja azokat a helyzeteket is, amelyekben valaki szerző és nem szerző lehet. Az Arany László-féle javaslat második paragrafusa például az irodalmi művekből szerkesztett gyűjtemények szerkesztőjét a gyűjteményt tekintve szerzőként látja, de a gyűjtemény egyes darabjai esetében ugyanez az alkotó már nem szerzőnek minősül: "Mások irodalmi adalékaiból szerkesztett műre, mint egészre nézve, annak kiadója, a jelen törvény által biztosított jogok tekintetében a szerzővel egyenlőnek tekintetik. Az egyes irodalmi adalékok tulajdonjoga azok szerzőit illeti." [6]

Hadd részletezzem a szerzői jogról szóló írások egyes tételei mentén, amit a fentiekben állítottam.

Az 1840-ben még Schedel Ferencként publikáló Toldy annyira fontosnak véli az írói tulajdon kérdését, hogy a Budapesti Szemle első kötetében megjelent tanulmányát könyformátumban is kiadja, nem sokkal a folyóiratbeli publikáció után. Az értekezés külön cikkelyt szán az irodalmi mű olvasóinak, amelyben egyrészt leválasztja az irodalmi mű szerzőjéről annak olvasóit, a szerzői műhasználatot tiltottnak (nem jogosnak) tünteti föl számukra, majd előírja azokat a lehetséges szerepeket, amelyekben ugyanezek az olvasók viszonyulhatnak a műhöz (és impliciten szerzőjéhez is). Eszerint az olvasó elsősorban vevő, tehát a szerző-olvasó viszony alapjaiban véve egy gazdasági cserekapcsolat: az irodalmi mű megvételre kínálja magát, az olvasó pedig jogszerűen vétel útján juthat hozzá: az irodalmi mű természetszerűen gadasági csere tárgya, része egy nagyobb gazdasági körforgásnak, az eladás és vétel szabályozó rendszerének. Van egy fontos mozzanata azonban ennek az érvelésnek, amely alapállásból kijelöli a vevőként felfogott olvasó helyét a kapcsolatban: Toldy érvelése a vevő jogait a szerzőtől származtatja, ez utóbbinál van tehát minden, az irodalmi műhöz való viszony tekintetében alapvető jog, az olvasó csupán származékos jogok birtokába jut. Efelől jól kitapintható az a szubtilis hierarcia, amely szerzői tevékenységek és a nem szerzői tevékenységként felfogott olvasói aktivitások között tételeződik: hisz innen nézve példának okáért a kritikai tevékenység, mint a szerzői tevékenység végeredményéről való beszéd mindig másodlagos, nemcsak a szó temporális, hanem annak értékítéletet jelző értelmében is: "De melly jogokat szerez magának a könyv megvétele által a vevő? Kétségkívül nem többet, mint amennyit azzal az eladó átengedett t.i. 1.) az egyedi példány korlátlan sajátságát, de szerzői és kiadói jog nélkül [...] és 2.) a szellemmű mindennemű szellemi használhatását, éspedig minden képzelhető módon. Azért ő azt a maga és mások mívelése s oktatására fordíthatja, azt bírálata tárgyává teheti, fölötte leckéket tarthat, írói munkálkodásaiban szellemileg (de csak így, mert: forma dat esse rei) felhasználhatja, belőle egyes helyeket idézhet, ha költemény, elszavalhatja" [7] Az olvasó, aki elsősorban a nem szerzőség számos esetében mutatkozik meg, Toldy szövege szerint maga is szerzővé válhat egyetlen esetben: ha fordítói szerepkörben viszonyul a munkához [8] : "[a vevő] végre más nyelvre le is fordíthatja [a munkát], s e fordítás által ama más literaturában szerzőséget kereshet, a maga fordítására nézve ismét mindazon jogok elismertetését követelhetvén, mikkel az eredetinek írója a maga literaturájában bír." [9]

A kiadó számos esetben kerül a szerzőhöz közeli pozícióba, ha folyóiratbeli kiadás vagy a gyűjteményes kiadás esetéről van szó. Például Szemere Bertalan szerzői jogi törvényjavaslata négy teljes paragrafusban szabályozza azokat az eseteket, amikor a kiadó is a szerzőhöz hasonló szerepbe kerülhet: "6. Névtelenül vagy álnévvel megjelent munkákra nézve az írói jogot annak kiadója gyakorolja mindaddig, míg jogát hozzá az író vagy annak jogutóda ki nem világosította. 7. Folyóiratoknál s olyan munkáknál,melyek többeknek cikkeiből állanak, az írói jog, ha ellenkező szerződés nem történt, a kiadót illeti: azonban két év múlva, de egyedül munkáinak összes gyűjteményében, saját cikkeit minden dolgozó társ kiadhatja, ha csak e jogáról világosan le nem mondott. [...] 9. Hazai nyelvemlékek, történeti kútfők, oklevelek, nép-regék-, mesék-, dalok- s közmondások gyűjteményére nézve, írói joggal, de csak 30 évre, azoknak kiadói s jogutódai bírnak [...]  10. Tudós társaságok, tanodák s más tudományos testületek kiadott munkáira nézve az írójog azokat illeti, tudományos vagy művészi egészet tevő munkáknál és szótáraknál az utolsó kötetnek, gyűjteményeknél s évkönyveknél pedig minden kötetnek megjelenésétől kezdődvén a számítás." [10] Ha jobban megnézzük, a kilencedik paragrafus igazából a szerkesztői munkára vontakozik, és ahogyan majd Arany László javaslatából kiderül, azért részesül ugyanakkora védelemben (tehát számít ugyanolyan típusú alkotói tevékenységnek), mint a teljességgel "egyéni" alkotás, mert például a folklórszövegek kiadása a szó legszorosabb értelmében átírást, egyéni újraalkotást jelentett a századközépen. A Szemere hatodik paragrafusába foglaltakról pedig épp Toldy vélekedik a Szemerééhez időben rendkívül közel eső írásában homlokegyenest ellenkező módon: "[A szerzőségi jog] egy [,] az írói munkálkodással egykorúlag keletkező factum, s e természeténél fogva, valamint megsemmisíthetetlen, elvehetetlen, úgy eladhatatlan is, mint az ember maga: s így, ha valaki munkáját a szerzőséggel együtt másnak önkényt átengedné is, ez azt csak addig bírhatná, míg a csalás föl nem fedeztetik; azon túl, mivel ellenmondás: a szerzőt tudni, s még is mást ismerni el annak, a közvélemény visszaiktatja a szerzőt, akaratja ellen is, azon jogába, melyen túl adnia erkölcsileg épp úgy nincsen hatalmában, mint nincsen a teremtmény és teremtő, okozat és ok közt lévő szükséges és elválhatatlan kapcsot valaha elválasztani." [11] Nem lehet tehát szerzőnek nem lenni, ha műalkotásunk van. Innen nézve, a névtelenség vagy az álnevűség csupán zavaró és ideiglenes tényező az irodalmi folyamatokban: a szerzői név - ebben az argumentációban - elmaradhatatlan és szerves tartozéka az irodalmi műalkotásnak.

Mindez nemcsak a szerzőségről szóló diszkurzus belső tagoltságát mutatja meg, hanem a korábban idézett, a kiadói jogokra vonatkozó Szemere-passzusokat is új perspektívába állíthatja: hisz épp egy olyan kifinomult hierarchia.látható be, amely nem tételezi azonos státusúnak (fogalmazhatnék úgy is akár: egyenlőtlenül felcserélhetőnek tételezi) a kiadó és a szerző szerepkörét. Összegezve: a szerző és kiadó közti jogi szabályozás szubtilis különbségei a szerzőségnek egy olyan fogalmát munkálják ki, amely csak nagyon kevés esetben egyenértékű vagy helyettesíthető egyenértékű módon a kiadói tevékenységgel, az irodalmi mű létrejöttében és létében ez utóbbi kétségkívül kevésbé esszenciális tevékenységnek látszik, mint a szerzői. Toldy egyenest három tényezőt állít viszonylatba és jelöli ki helyüket akkor, amikor a szerzőt a szerződött kiadóval és a közönséggel hasonlítja össze 1840-ben írott munkájának tizeharmadik paragrafusában: "A közönség joga írói tulajdonok körül terjedtebb, mint a szerződött kiadóé, ha ez az író által más mint puszta árujoggal nem ruháztatott fel, mi nem szokott történni, mert az erkölcsi tulajdont az író hallgatva is rendszerint fenntartja magának. [...] Azonban a különnnemű szellemművek természetéből következik, miszerint a közönség erkölcsi joga írói tulajdonok körül oly korlátlan, mint az íróé volt, nem lehet." [12] A szerzői jog meghatározásáról való gondolkodás érzékelhetően arról is gondolkodik, hogy mi is a / egy szerző, milyen is az / egy olvasó, milyen az írás és az olvasás természete, vannak-e ontológiai különbségek e két tevékenységfajta közt (és ha vannak, miben állnak), kik az irodalmi alkotási és befogadási folyamat aktorai és milyen státuszúak ebben a folyamatban.

A szerzői jogról szóló diszkurzus a szellemi munkát önáló és értékes munkatípusként vonultatja fel., márcsak azáltal is, hogy néhol egy közösségi nagyelbeszélés alapozó jellegű munkatípusává lép elő: Székely József még 1847-ben egyenest azt állítja, hogy "[a]z írói jog kizáróbb és szentebb minden más tulajdoni jogoknál, mert az író maga, mintegy semmiből látszik teremteni.

Az író szellemi tőkét állít elő, melynek kamatjaihoz utódainak annyival egyenesebb joga van, mivel a tőke valódi hasznát maga a nemzet húzza, melynek életét az író szentelé." [13] Toldy maga is az írói munkát mint "a legnemesebb foglalkodás" [14] eredményét tartja számon a fizikai munka ellenében. Javaslatának preambulumában Szemere is hasonlóképpen emlegeti a szellemi munka művelését: "Tudomány s művészet, kivált korunkban, tartozván az álladalmak életének s jóllétének nagy föltételei közé s mi meg lévén győződve afelől, hogy sem egyik, sem másik kedvvel s szorgalommal nem fog műveltetni, ha a közültök szerzett igaz jogok törvényes oltalomban nem részesíttetnek: gondoskodásunkat az irodalom s művészet jogszerű érdekeinek védelmére kiterjeszteni szükségesnek véltük [...] az irodalom s az írók nálunk különös méltánylást érdemelnek azon körülménynél fogva, miszerint azoknak jótékony és hív s kitartó befolyása alatt indulna újabb virágzásnak nemzetiségünk." [15] Úgy vélem, hogy a szellemi tőkének a felértékelése és az írás gesztusára való koncentrálása folytán a szerzői jogi diszkurzus az íróságot mint önálló, értéktelített foglalkozást jeleníti meg. Vörös Károly kutatásai érveltek az utóbbi időben amellett, hogy az értelmiség fogalma az 1840-es években már "pontosan meghatározható, objektív képesítéshez kötött foglalkozásokhoz kapcsolódott" [16] Hisz az országgyűlési képviselőválasztási jogról szóló 1848 / V. törvénycikkely második pontja felsorolja "a jövedelemre való tekintet nélkül - tehát tisztán képzettség, illetve funkció alapján - választójogosult személyek körét: ťa tudorok, sebészek, ügyvédek, mérnökök, akadémiai művészek, tanárok, a magyar tudós társaság tagjai, gyógyszerészek, lelkészek, segédlelkészek, községi jegyzők és iskolatanítókŤ tartoznak ide." [17] Ez az értelmiségi alapú választójog - noha még korlátozott érvényességű [18] - folyamatában mutatja meg a modern értelemben vett értelmiség önálló csoportként való percepciójának kanonizációját. Úgy vélem, hogy noha az íróság csupán implicit módon (a Magyar Tudós Társaság megemlítése révén) kodifikálódik az idézett választójogi törvényben, a korabeli szerzőjogi diszkurzus felől nézve mégis azt mutathatja, ahogyan - egyelőre még a képzettségre alapozott értelmiségi pályák kanonizációjának ezt elősegítő közegében - önálló foglalkozásformaként körvonalazódhat. A szerzőjogi diszkurzusban a képzettség nem végcél, nem feltétlenül valamely foglalkozás telosza - mint ahogyan azt az idézett törvény körvonalazza -, hanem az íróvá válás előfeltétele: "Írói tulajdont említettem. Mert mindaz, mit saját, akár belső tehetségeinkkel, akár külső eszközeinkkel, idegen jogok sérelme nélkül szerzünk, elvehetetlen igaz tulajdonunk. Ilyen, minden jobb valónk része, kifolyása, szellemi tehetségeink írói munkásságának eredményei is; épedig kétszeresen, egyfelől mint eredeti birtok, t.i. velünk született erők és tehetségek szabad kifejlésének gyümölcsei (= telek); másfelől mint szerzett birtok, mert arra, hogy valaki magár íróul képezhesse, idő kell, mely alatt e helyett bármi anyagi birtokot kereshetne, készületek s anyagi eszközök szükségesek, mik költséggel járnak (= investitionalis tőke)." [19] Az írói műlkotás befeketetés folyománya s ez a befektetés időben megvalósuló tevékenység: az alkotásra fordított idő nemcsak a befektetés kerete, hanem egyszersmind maga is egyfajta befektetés, s mint ilyennek, neki magának is gazdasági csereérték tulajdonítandó. Nemcsak az általam előtérbe helyezett forrástípus tudatosítja az idő gazdasági csereértékét, fizetőeszközzé való konvertálhatságát, hanem például levelezőkönyvek sora is: "Az idővesztés még fontosabb a pénzvesztésnél. - olvashatjuk egyikük több kiadásában is - Az időnek okos használása által a pénzvesztés vagy legalább annak híja kárpótoltatik; hanem aki egy használhatott órát elveszt, az örökre elvesztette. És mégis semmivel sem bánnak az emberek könnyebben, mint az idő használatával." [20] A figyelmeztetés és az időnek mint gazdasági tőketípusnak [21] minuciózusan példázott esetei egyaránt olyan kontextust vonnak az időben létrejövőnek megmutatott irodalmi alkotásfolyamat köré, amely a munkának mint kanonizálódó értéknek híven megfelelőként, a munkafolyamat hasznos [22] erdeményeként mutatja meg az irodalmi műalkotást.

Az, hogy a szerzőjogi diszkurzushoz sorolt szövegek tetemes része az irodalmi alkotás folyamatát munkavégzési folyamatnak mutatja, az alkotást professzionalizált, szakképzettséghez és mérhető munkához köti [23] : a nem profin végzett írás dichotomikus párjává ebben a rendszerben a dilettáns válik [24] . Ha rendszerben próbáljuk látni a - nyilvánvalóan folyamatszerű változásokat -, akkor belátható, hogy hogyan válik a képzett és az irodalmi művek olvasását és értelmezését munkaként végző olvasó az ugyanilyen módon elképzelt alkotó analogonjává: innen nézve nem véletlen, hogy a kritikusi és az irodalomtörténészi szerepkörök mint profi olvasói szerepkörök épp főként az 1840-(és főként az)1850-es években válnak magától értetődőbbekké, kevésbé vitatottakká [25] - tehát mintegy a profi író szerepkörének kialakulásának időszakában. [26] Látható: a rendszer egyik elemének feltárulása érzékelhetővé teszi a rendszer más elemeinek a változási dinamikáját is: esetünkben az, ahogyan a szerzői jogról szóló értekezések nemcsak arra mutatnak rá, hogy hogyan minősül nem írónak vagy kevésbé (értékes) írónak az e tekintetben nem képzett, műveit a gazdasági csereforgalmon kívül létrehozó vagy azt figyelembe nem vevő alkotó, hanem arra is, hogy hogyan hierarchizálódik az olvasás: miért és hogyan rendelődnek fölé a nem képzett, az olvasást nem munkaként végző olvasási formák más olvasási módozatoknak.

A szerőzi jogról szóló diszkurzus kitűnő terepe az irodalmi alkotás milyenségét megjelenítő képzeteknek. Az irodalmi műalkotást gazdasági csere folyományaként láttató elképzelésekben a munka eredményeként létrejövő alkotás - mondhatnám természetszerűen - fáradságos, időigényes és áldozatokat követelő folyamatként ábrázolódik: "Lehet-e fényesebb örökség, mint egy genienek ragyogó műve? Lehet-e drágább, tekintve mint kereskedelmi cikk? S mi a fénnyel akarjuk jól tartani az örökösöket, kikre már csak azért is különös tekintettel kell vala lennünk, mert az író éppen ezeknek szerető köréből ragadá ki magát, midőn életét a közönségnek szentelé?" - írja Székely József az Életképekben. [27] A profitelvű írást preferáló alkotófolyamat reprezentációiban a profit nem szégyen, hanem éppenséggel kívánatos, igazságos és méltányos, az elismerés és hála konvertált jele. [28] Mindez a legplasztikusabban akkor pillantható meg, amikor a szóbanforgó beszéd nem méltányosként, már nem tarthatóként és egyenesen nemkívánatosként tünteti fel a honorálás hiányát: "Minden munka, a kapától a kardig, meglelje-e díját, csak az ne, mely minden munkának, a kapától a kardig, biztosítja sikerét: mert nem azon arányban oszlik-e fel a népek közt atársasági erő és közboldogság, melyben a folyton haladó értelmesség és tuomány eredményeinek hasznokat venni tudják, a földmíveléstől a hadi mesterségig? Nem annyit tenne-e ez, mint a hadfitól azt kívánni, hogy ingyen védjen, a tanítótól hogy tanítson, az orvostól hogy gyógyítson, szolgádtól hogy szolgáljon: fennálhatna-e így a társaság?" [29] Efelől szemlélve, számos, eddigelé megnyugtatóan nem tisztázott jelenség újszerű értelmet nyerhet: például a Kazinczy-ünnepségeknek az a visszatérő értetlenkedése, amellyel résztvevői rácsodálkoznak arra (sőt mitöbb: méltatlankodnak azon), hogy Kazinczy mennyire elismeretlen és honorálatlan munkát végzett, igazából önnön igényüket artikulálják az irodalmi munka honorálásának módozatait illetően és ugyanakkor természetesként, már magától értetődőként kezeli azt, hogy az irodalmi alkotási folyamatnak gazdasági csereértéke van. Mindehhez képest Toldynál még óhaj az áldozat logikájának a csere logikájával való fölcserélése: "[...] a közönség [...] úgy látszott, éppen az írótól követelt áldozatot, s díj helyett őt szabad bemeneti jeggyel a becsület templomába kívánta utasítani. Volt ugyan egy is, más is, az író-kiadók, könyvárosok és nyomtatók közt, ki rendes tiszteletdíjakat adott, de az írók, károkra, még folyvást igen szemérmetesek voltak jutalmaikat követelni, míg az akadémia az írók díjazását teljes nyilvánossággal nem kezdte, és maga gróf Széchenyi István is, kétségkívül az előítélet lerontásához járulni kívánván, egyik munkájáért díjt vett fel. [30] Mindinkább oszlik így az elfogultság, az író eladhatja munkáját vagy bár önkiadás által is hasznot láthat utána, a szellemi munka áruvá -, az áruval járó birtokjog eszméje valósággá lett." [31]

Ugyanakkor: amikor Toldy úgy emlegeti az alkotást, mint a "közértelmességben" már a sajátossá alkotás előtt is létező dolgok birtokbavételét, magát az alkotási folyamatot implicite valamiféle barkácsolásként: a már tudott dolgok újraelsajátításaként írja körül; az alkotás itt legalább annyira a tudás megszerézésének és újra-szerzésének, új helyzetbe való hozásának tudománya, mint a korlátlan kreativitás terepe: "[...] társaságban is, pozitív törvény szerint, egyik kútfeje a birtoknak az uratlan dolgok elfoglalása; márpedig van-e birtok, mely inkább tekintethetik jogos elfoglalásnak, mint a szellemű, szerzőjére való viszonylattal: melynek elemei t.i. a közértelmesség kincstárában elszórva léteztek, és ez új kapcsolatban, e viszonyításban, ez eredményekkel, csak az elfoglaló szellemi munkálkodása hozzájárulásával lettek azzá, amik?" [32] Az irodalmi profizmus az általam vizsgált diszkurzustípusban látszólag összefügg a barkácsoló típusú, a tudományos alkotásban kanonizált alkotástípus érvényesülésével a szépírói alkotásfolyamat mikéntjének magyarázatában: azt már nem merném kijelenteni - hisz a rendszeres, főként az alapozó irodalomszociológiai jellegű kutatások a bourdieu-i értelemben vett magyar irodalmi mező kialakulásáról sajnálatosan hiányoznak még -, hogy a profizmusra kiélezett irodalmi rendszer megjelenése és kanonizációja volna valamiféle kizárólagos eredője ennek az alkotásképzetnek, noha a reáliák új, nagy sikerű, a humaniórákat is önnön képzeteik újradefiniálására kényszerítő tudományfogalmának a disszertációban már tárgyalt szerepét kétségkívül árnyaltabbá, a jelenség magyarázatát többfaktorossá teszi a korábbi eszmefuttatás.

           A szerzőjogi diskurzus azonban - egyebek mellett - az alkotásról való képzeteket inkorporeálja, hanem önmaga legitimációját is folyamatosan elvégzi. Mint birtoklási kézpetekről szóló beszédmód, nem lehet meglepő az, ahogyan más birtoklásformákkal való összehasonlításban mutatja meg és egyúttal kanonizálja önmagát és az általa hordozott képzeteket. Toldy például - egy már korábban is idézett passzusában - nemcsak befektetési tőkeként határozza meg a szerzőnek alkotásához való viszonyát, hanem az ingatlan analogonjaként is: "[az írói tulajdon] egyfelől [...] eredeti birtok, t.i. velünk született erők és tehetségek szabad kifejlésének gyümölcsei (= telek)" [33] Székely is a földbirtoklással való összehasonlításában írja körül az írói tulajdon értékét és jellegét: "Az anyagi tulajdonnak, például a föld birhatási határidejét még senkinek nem jutott eszébe kiszabni; pedig a szelemi tulajdon becse sokkal magasabb.

A földbirtoknak van politikai diadala, az utódok kérkedve mutatnak az erős arisztokráciára, melyet a földbirtok képze; illő, hogy a nagy elmék se maradjanak ezen diadal nélkül." [34] Az 1840-es éveket a hagyományos magyar politika- és gazdaságtörténet - egyébként teljesen jogosan - úgy emlegeti, mint a régi típusú birtoklási formák elbizonytalanodásának évtizedét és ugyanezen elbizonytalanodás jogi szentesítési folyamatát. Ha azonban a jelenséget (és vele együtt a jelzett évtizedet) úgy szemléljük, mint ami nemcsak egy hanyatló narratívaként kénytelen ábrázolni a régi típusú birtoklási formákat, hanem amely egyben a mindennemű birtoklást aktuális kérdésnek, elgondolandó és nem lezárt, már (vagy még) szóba nem hozható problémakörnek tekinti (ahol téttel bír az, hogy ki, mennyit és hogyan birtokolhat), akkor nem tekinteném esetleges összefüggésnek, hogy épp ekkortájt válik birtoklási kérdésként problematizálttá írónak és szövegének a viszonya. Úgy tűnik, hogy a már problémává vált irodalmi szerzőség önmagát egy olyan metadiszkurzusban artikulálja, amely egy még problematikus és a teljes társadalmat élénken foglalkoztató paradigmához kapcsolódik. Az irodalmon belül is új paradigma úgy teszi megtapasztalhatóvá önmagát, hogy egyszerre határozza meg magát egy (már és) még kánoni, a társadalmi rétegződést transzcendáló, épp élesen aktuális paradigmában és ehhez képest. Úgy érzékelem, a legitimációnak ez a módozata teszi lehetővé, hogy magán az irodalmi rendszeren és a teljes kulturális rendszeren belül fontosként mutatkozzék meg. Innen is szemlélve a gazdasági cserekapcsolatra modellezett irodalomhasználat 19. századközépi karrierjét: képzeteinek sikere, és a gyakorlatban való - lassú, de következetes - érvényesítése, kétségkívül összefügg a birtoklásnak azokkal a történetileg épp aktuális diszkurzusaival, amelyekkel megjelenésekor legitimálta jelenlétét és természetét.

Ám akkor, amikor mű és szerzője viszonyát birtoklásként mutatják meg, korpuszunk szövegei kénytelenek e britoklási típusnak a más birtoklási módozatokhoz képest bizonytalannak mutatkozó státusát is el- és felismerni - ezzel egyidőben az irodalmi szövegek specifikus létmódjaként is definiálni ezt a sajátosságot. Az írói tulajdonjog kérdéséhez írott egyik kommentárjában - amelyet épp Gyulai válogatott be a Franklin 1901-es kiadásának "történelmi és politikai" tanulmányokat tartalmazó kötetébe, Arany László a két típusú birtoklásformát és az azok racionáléját meghatározó létmódot összehasonlítva, némiképp karikírozva, a fácánok birtoklásához hasonlítja írók és szövegeik birtoklásként elgondolt viszonyát: "Valaki fácánokat nevel, tart és etet s természeti ösztöne van egészen saját tulajdonául, egészen saját rendelkezésére bírni azokat. De a törvény csak részben elégíti ki ez ösztönét s fácánjait, mihelyt túlmennek a saját földje határain, az foghatja el, akinek a földjére mentek. Ellenben tyúkjaira nézve megmarad a tulajdonjoga, ha ezek a szomszéd földjére mennek is. Pedig hiszen hihetőleg éppen úgy vette a fácántojást, mint a tyúkét, keltette mind a kettőt, eteti mind a kettőt s egyforma öszönt érez magában fönntartani az igényét mind a kettőre egyaránt. A törvény azonban ez óhajtásnak csak a tyúkokra nézve ád teljes érvényt, a fácánokra nézve csupán részbelit. Miért? Mert sokkal nehezebb volna teljes érvényt adni annak a fácánokra nézve s mert nem mutatkozik előnyösnek az érvényesítést e nehézség ellenére is megkísérteni. A törvény megtagadja tőle a fácánaira nézve a teljes tulajdoni jogot, mert azokat nehéz saját rendelkezésére tartania, másoknak meg elsajátítani tőle könnyű; s mások készebbek is elsajátítani ezeket, mint a tyúkokat és hajlandóbbak elvitatni tőle tulajdonát, éppen azért, mert ezt nehéz megtartani, könnyű megsérteni." [35] Ebben az érvelésben a szerzői jog tehát nem azért bizonytalan, mert kidolgozatlan és kevésbé bejáratott része a jogi gondolkodásnak, hanem mert tárgya és annak közege (az irodalmi műalkotás és maga az irodalom) a természetszerűen egymásba fonódó, szétszálazhatatlan, kölcsönhatásban létező szellemi teljesítmény: a  hezitációk termékeny terepe.

Összegezve: úgy látom, hogy a szerzői jogi diszkurzusban (természetesen, az 1830-as évek vége és az 1880-as évek között különböző intenzitással és irányultsággal) a modern értelemben vett szerzőség tartalmai és használati módozatai dolgozódnak ki. Nem állítom, hogy csak ez történne ebben a diszkurzusban és azt sem, hogy a szerzőség modern értelemben vett képzetei kizárólagosan itt lennének megragadhatóak, hanem csupán azt, hogy ez a forráscsoport (noha eddigelé ebből a szempontból is elhanyagolt) kitűnő terep azon változás szemléléséhez, amely a szerzőségi képzetek átalakulási folyamatát és a modern szerzőség foucault-i értelemben vett archeológiáját a maga dinamikájában képes megmutatni.

 2. Nos: k/(m)i a szerző?

A szerzői nevet és szerzőséget illető történeti változások tekintetében érdekes példára lelhetünk a Fanni' Hagyományai Gyulai által írott előszavában, illetve ennek kanonizáló erejében [36] . Emlékeztetek arra, hogy egy olyan mű paratextusáról van szó, amelynek a szerzősége körüli bizonytalanság az 1843-as Toldy-féle fölfedezést és szövegkiadást követően igencsak sűrű diszkurzust termelt ki a Gyulai-előszó megírásának idejéig, sőt az 1850-1860-as éveknek a nőírók státusáról és szerepéről folytatott vitájában Gyulainak és ellenfeleinek egyaránt érvül szolgált [37] .

Úgy látom, hogy a kiadás és előszava nem csupán Gyulai vitapozíciójának az újólagos megerősítése, hanem alapvetően arra a problémára adott válaszként értelmezhető, hogy egy ennyire nagy fontosságot nyert műnek egy szerzői névhez való hozzárendelése ennyire bizonytalan. Az már más kérdés, hogy e szerzői név tartalmának a kialakításába, az  elfogadások  és kizárások e bonyolult rendszerébe, jelentékenyen belejátszik példának okáért Gyulainak a nőírókról alkotott (és a vitában exponált) véleménye. Szilágyi Márton figyelt föl arra - az ebben a kontextusban egyáltalán nem jelentéktelen körülményre - a kérdéskört érintő kitűnő könyvében, hogy "a kiadástörténet során először jelent meg ekkor önállóan a mű" [38] , meg, hogy "ettől kezdve [...] mindig Kármán műveként adták ki a Fanni' Hagyományait" [39] , de Gyulai érvrendszerének csupán egyetlen mozzanatát hangsúlyozza: nevezetesen a Wertherrel vont párhuzamot, amely felől a recepció egy későbbi mozzanata a művet, a Gyulai-ellenlábasok meg Gyulai irodalomszemléletét kezdték ki, tehát elsődlegesen a művel és Gyulaival szemben megfogalmazott ellenérvek felől olvasa Gyulai előszavát. Ám azokat az érveket is érdemes talán végigkövetni, amelyekkel Gyulai a Fanni'Hagyományaihoz rendeli a Kármán József szerzői nevet.

"Mióta Toldy kiadta e művet, Fanni mint írónő szerepel irodalmunk történetében s Kármán csak szerkesztője s kiadója kedvese naplójának és leveleinek. Mi e művet egészen a Kármánénak tulajdonítjuk, éppen ezért nem habozunk azt mint beszélyt az ő neve alatt adni ki." [40] Nem esetleges ez a gesztus, ahogyan Gyulai mintegy megtisztítja a szöveget a több mint négy évtizedes értelmezői hagyománytól azáltal, hogy egyenesen a szöveg újrafelfedezőjének és közlőjének 1843-as kiadását idézi, azt a szöveget, amelyben Toldy elsőként rendelte a Kármán József szerzői nevet egy korpuszhoz. A hivatkozás azért sem értelmezhető esetlegesként, mert Gyulai ezt a hozzárendelést viszi tovább, hisz a szóbanforgó előszó a most már életműnek számító korpuszon belül egyetlen műhöz rendeli hozzá a szerzői nevet, s e hozzárendelésben úgy mutatja fel önnön gesztusát, mint ami egyetlen, két idézet révén summázható - ergo: átlátható érvrendszerrel és nem egy sűrű szövevényű (s így nem minden ízében felidézhető és ellenérvelhető) értelmezői hagyománnyal áll szemben.

A két distinkt idézet közül a második tűnik különösen érdekesnek, annál is inkább, mivel a továbbiakban kvázi-reflektálatlan marad, az idézeteket követő kvintesszenciaszerű összefoglaló megkerülni látszik tartalmát. Ez érthető is, hiszen a második idézet egy alapvető érv Gyulai számára: "Míg hiteles forrásból nem értesültem - mond alább Toldy- Kármán és Fanni viszonyukról s a Hagyományokban letett történetről, többekkel együtt fordított munkának tartottam azt; mintegy akaratlanul is kételkedve, hogy ily szellemvirágok magyar földön is teremhettek. E kétségek örömmel hátráltak egy kortanú bizonyításai előtt." [41] Gyulai tehát úgy cáfolja Toldy nézetét, hogy hallgatólagosan ráépít érvrendszerének egyik mozzanatára: a biografikusan bizonyított eredetiség-érvre, mely a továbbiakban érvényt szerez a komparatisztikai argumentumnak: a mű ihletforrása egy bizonyíthatóan megtörtént eset, tehát nem fordítás; nem fordítás, tehát értékelésének és értelmezésének legitimálásához a kikezdés veszélye nélkül felhasználható a Goethe-művel vont párhuzam (az más kérdés, hogy a recepció mégis innen kezdte ki a Fanni` Hagyományait). A Toldy-féle koncepció leépítésének mozzanatai: Toldy nem támasztja alá sem adatokkal, sem érvekkel koncepcióját (tehát maga sincs meggyőződve Fanni szerzőségéről - a meghasonlás vádja ez), a regénynek valós történet szolgál alapul (tehát eredeti, és mint ilyen értékes - az eredetiség-elv érve), a kiadáshoz csatolt képek eredete kétes.

Az érvsor második része pozitívan hivatott Gyulai előszavának nyitó kijelentése mellett érvelni: "Fanni naplója annyira magán viseli a Kármán stílje sajátságait, hogy szerzőségében lehetetlen kételkednünk. Különben is szerkesztés, pótlás és javítgatás nem szülhet ilyen egyöntetű stílt." [42] Eszerint a szerzői stílus egyedisége olyasvalami, amely egy adott életmű minden darabjában változatlan és összetéveszthetetlen ismérvek révén nyilvánul meg, az adott életmű számára pedig az egyneműség valamifajta garanciája. Persze, közben elsikkad a kétely nélküli bizonyító érvénnyel ("lehetetlen kételkednünk") fölhozott Kármán-stílus egyediségének és egyöntetűségének mibenléte (hacsak a következő érvbe iktatott "művészi egyszerűség" nem minősíthető ilyen jellegűnek).

Az életmű homogenitásának az érve a szerzői stílus homogenitásának az érvébe csatlakozik bele: "Hasonlítsuk össze Fanni' hagyományait Egy új házas leveleivel ugyancsak Kármántól, s érezni fogjuk, hogy ebben éppen oly mély kedéllyel és művészi egyszerűséggel rajzolja a boldog szerelmet, mint amabban a boldogtalant." [43] A két érvet lezáró kijelentés ("Abban az időben csak Kármán tudott így írni és senki más." [44] ) nemcsak azokat erősíti fel (amennyiben a mű és az életmű egyediségére utal), hanem evaluatíve is működik, mind az életműre, mind pedig a műre nézve.

A következő, alkotáslélektani érv érvényesítése első lépésben kizárásként lép érvénybe: "Emellett egy fiatal leány, bármily mély érzelmű és művelt is, bajosan írhat ily művészien a szenvedések rohamai között. Így csak az emlékek benyomásai alatt lehet írni, midőn enyhül a fájdalom s a költői szellem szabadon alakíthat" [45] A kedvező alkotáslélektani mozzanat esetében már föl sem merül Fanni, mint lehetőség. Tehát míg Fanni fele Gyulai az érvet pusztán csak kizárásként, addig Kármán irányában kizárólagosan beemelésként érvényesíti: "Kármán ily hangulatban írhatta e beszélyt, amelyben mintegy visszaélte a múltat s örök emléket emelt kedvesének." [46] Gyulai egy olyan problémát old meg, mely kezdettől fogva a konstrukció érzékeny pontjaként működött: tudniillik azt a kételyt, hogy, ha Kármánt tartja a mű szerzőjének, akkor hogyan minősíthető megnyugtatóan a Fanni szerepe, egyáltalán: milyen szerep ruházható rá.

Fanni mint "kedves" ebben a konstrukcióban csakis az ihlető szerepét kapja meg, és semmi (senki) másét (tehát kizárt a kedves és szerző társítás, mely elfogadhatónak minősült Toldynál). A kedves és szerző társítást érvényesnek tartók vagy a Fanni szerzőségét meg nem kérdőjelezők szerzőség-érvét magát is beépíti és önnön érvrendszerének a szolgálatába állítja: "Semmivel sem dicsérhetni inkább Kármán e művét, mint azzal, hogy nem az ő, hanem egy nő munkájának hiszik. Oly híven, egyszerűen és meghatón rajzolja egy fiatal leány kedélyvilágát, mintha az maga szólalna meg egész közvetlenséggel. Nem egy lapja hasonlít Moličre-nél az Ágnes leveléhez, a Nők iskolájában. De vajon ilyet csak nő képes-e írni, s nem inkább férfiú-e, aki azt, amit a nőben szeret, legjobban tudja visszatükrözni?" [47]

Gyulai előszava kétségkívül sikeresnek bizonyult, amint azt a további kiadások egyértelmű szerzőválasztása is bizonyítja; ám nem gondolom, hogy hatását kizárólag érveinek minőségében vagy rendkívüli hatásában kell keresnünk. A fejezet első felében mondottak kontextusában úgy vélem, hogy a Gyulai-szöveg és hatástörténete egy jelenség jeleként is olvasható: érzékeletesen exponálja azt a változó történeti igényt, amely a szerzői névhez és a szerzőséghez kapcsolódik a 19. század közepén és amely a szerzőség lehető legpontosabb körülírásának fokozódó igényében jelentkezik - főként a kanonizált vagy kanonizálható művek kapcsán. Gyulai előszavának kanonizáló ereje eszerint nemcsak érveiben rejlik, hanem abban a látens paradigmában is, amely az elfogadhatóság látszatával ruházza fel ezeket az érveket: hogy tudniillik az egyértelműen meg nem nevezett szerző nélkül maguknak az irodalmi műalkotásoknak a státusa is elbizonytalanodhat. [48] Ebben az elképzelésben a szerzői név nem esetleges paratextus, hanem olyan összetevő, amely valamiféle esszenciával látja el a művet - birtokolhatóvá, megnevezhetővé téve. Innen nézve: a Fanni hagyományai Gyulai-féle értelmezése és előszava érzékeltesen mutatja meg a szerzőség koramodern archeológiájának dinamikáját, azt, ahogyan egy olyannyira nagy hatású szerzőfogalom a magyar irodalmi rendszerben épp konstruálódóban van.

[1] KEMÉNY Zsigmond, Rajongók, Kriterion, Buk., 1980, 201.

[2] A szöveg közlési helye: (Új) narratívák? Fiatal kutatók tanulmányai az irodalom- és társtudományok köréből, szerk. T. Szabó Levente-Virginás Andrea, Kolozsvár, 2004.

[3] GYULAI Pál, Bírálatok, cikkek, tanulmányok, s. a. r. BISZTRAY Gyula, Akadémiai, Bp., 1961, (A Magyar Irodalomtörténet-írás Forrásai 5.)

[4] 1867-ben a Kisfaludy Társaság által kiküldött bizottságnak Toldy, Pulszky, Tóth Lorinc és Vadnay Károly mellett tagja Gyulai is; 1876-ban újólag a Kisfaludy Társaságot képviseli abban a mukacsoportban, amely akadémiai küldöttekkel együtt próbál javaslatot készíteni írói és muvészeti szerzői jogi kérdésekben

[5] A kérdés fontosabb szövegei: SCHEDEL [Toldy] Ferenc, Írói tulajdon philosophiai, jogi és literaturai szempontból, az azt tárgyazó külföldi törvények, és vlemény egy magyar írójogi törvényről, Heckenast Gusztáv tulajdona, Pest, 1840.; Szemere Bertalan szerzői jogi törvényjavaslata; SZÉKELY József, Írói tulajdon, Életképek 1847. okt. 30., 18. sz., 549-552.; Dr KELEMEN Mór, Adatok az írói tulajdonjog hazai történelméhez, Budapesti Szemle 1869, XIV. köt., XLVI-XLVII. füzet, 305-314.; CSILLAGH Gyula, Az írói tulajdonjogról, Figyelő 1871 (I.) január 8., 2 .sz., 13-15.;  EPIISTOR, Az írói tulajdonjog hazánkban, Figyelő, 1875 (V.) április 18., 16. sz., 181-183.; ARANY László, Az írói és művészi tulajdonjogról, Budapesti Szemle 1876, 20 .sz., 225-257.; ARANY László, Az írói tulajdonjog kérdéséhez (1878) = A. L. Összes művei. III. Történelmi és politikai tanulmányok, közrebocsátja GYULAI Pál, Franklin, Budapest, 1901.; 1884. évi XVI. törvénycikk a szerzői jogról (szentesítést nyert 1884. évi április 26-án; kihirdettetett az Országos Törvénytárban 1884. évi május 4-én) = 1884-1886. évi törvénycikkek, szerk. MÁRKUS Dezső et al., Franklin, Bp., 1897. (Magyar Törvénytár - Corpus Iuris Hungarici). A törvényi szabályozás előtörténetéről l. elsősorban TOLDY 1840, KELEMEN 1869, ARANY 1876.

[6] ARANY 1876, 240.

[7] TOLDY 1840, 20-21. Mivel azonos lenyomatról van szó, e munkát említve mindig a könyvet (és nem a Budapesti Szemlebeli változatot) idézem.

[8] Nem kívánom itt kifejteni a kérdéskört, mivel rendkívül bonyolulttá tenné ezt az okfejtést. Csupán anyit jegyeznék meg, hogy míg Toldy érvelésében a fordítás egyértelműen szerzővé teszi fordítóját, tehát alkotótevékenységként, egy új mű megalkotásaként kezelhető, akár a későbbi szerzői jogi javaslatoknak, akár a fordításról szóló bezzédnek vannak olyan összetevői, amelyek inkább utánalkotói, mint alkotói szerepkörben szemlélik a fordítót. Ez, természetesen, épp izgalmas határterületté teszi a fordítást, a szöveg- és tudományfogalmak néhol bonyolult terepévé, amelyen és az amelyről szóló beszédben jól vizsgálható az irodalmiság határairól és azok természetéről való vélekedés.

[9] TOLDY 1840,21.

[10] Szemere törvényjavaslatát teljes egészében idézi: BALOGH Elemér, A Szemere-féle szerzői jogi javaslat = Szemere Bertalan és kora I., szerk. RUSZOLY József, Miskolc, 1991, 149-172. (Borsod-Abaúj-Zempléni Történelmi Évkönyv 7.) ; a törvényjavaslat szövege: 167-172., az idézet helye: 168.

[11] TOLDY 1840, 8.

[12] TOLDY 1840, 19.

[13] SZÉKELY 1847, 551.

[14] TOLDY 1840, 31. Vö. még: "Az értelem az, mely életet ad a holt tőkének, mely lelkesíti, szellemesíti a munkát, mely összetartója a társadalmi épület egyes részeinek. Mentől inkább közjava, általánosított birtoka lesz a nemzetnek a tudomány, értelem, ismeret, s a szabad tevékenység öntudata, annál szaporább s tökéletesebb a termelés, nemesebbek az élvek, általánosabb a kényelem és jólét, ritkulnak a durva bűnök, közönségesebb az erény; és emelkedettebb az ország ereje s hatalma." Újabbkori ismeretek tára, szerk. PÁKH Albert, V., 437. (a munka címszó részeként). A munka és ezen belül a szellemi munka kérdését a 19. századi felekezeti identitáshoz kapcsoló értekezés: Juliane BRANDT, Adalékok a munka fogalmának református koncepciójához a 19. századi Magyarországon, Korall 2001. ősz-tél (5-6. sz.), 18-36. A munka fogalmát övező kortárs vitákra l. a hivatkozott Korall-szám tematikus tömbjét.

[15] BALOGH 1991, 167.

[16] VÖRÖS Károly, A modern értelmiség kezdetei Magyarországon = V. K., Művelődéstörténeti tanulmányok, MTA, Bp., 25.

[17] Uo.

[18] Hiszen csupán a választó állandó lakóhelyének körzetében érvényesítheto, szemben a bárhol gyakorolható vagyoni alapú választójoggal.

[19] TOLDY 1840, 5-6. [A befejező rész folyamatos kiemelése a sajátom - T. Sz. L.]

[20] A példa egészen minuciózus az alcímben jelzett "minden rendű- és rangúak számára":

"

Ha mindennap elvesztünk	Egy év alatt elvesztünk		50 év alatt
Minutát	Órát	Min.	Órát	Min.
1	6	6	304	10
10	60	50	3041	40
20	125	-	6083	20
30	185	50	9125	-
40	243	20	12166	-
50	304	-	15208	-
1 órát	365	-	18250	-
2	730	-	36500	-
3	1095	-	54750	-
4	1460	-	73000	-
5	1825	-	91250	-

 Jegyzet: Az elveszett órák azért nincsenek napokra és évekre számítva, mivel azt lehetne gondolni, hogy ezen napok is oly közönségesek, melyekbe az álom és étel ideje is beleszámíttatik. Itten csak az az idő értetődik, melyet mindenki kedve szerint hasznára fordított volna, holott az álom és étel szükséges az emberek megújulására." Legújabb és legteljesebb pesti magyar-német Levelezőkönyv és Házi Titoknok, 2. jav. és bőv. kiadás, Kilián György, Pest, 1843, 342.

[21] A folyamat magyar vonatkozásban is végiggondolható rövid, de érdekes társadalomtörténeti értelmezését adja: GRANASZTÓI Péter, Munkaidő, szabadidő, szórakozás. A társadalmi idő átalakulása a 19. században és a 20. század első felében = A megfoghatatlan idő. Tanulmányok, főszerk. FEJŐS Zoltán, Néprajzi Múzeum, Budapest, 2000, 103-117. A probléma klasszikus feldolgozása: PRONOVOST, Gilles, Sociologie du temps, Paris-Bruxelles, 1996. Érdekes, az írói segélyegylet, Gyulait is implikáló történetének (mint az irodalmi rendszeren belül jelentkező bérmunka problémájának) a megírását nagyban segítő újweberiánus kutatás: CASTEL, Robert, A szociális kérdés alakváltozatai. A bármunka krónikája, Max Weber Alapítvány - Kávé Kiadó, 1995.

[22] A szó mindkét értelmében, tehát az "értékes", illetve az "erőfőrrásteremtő", "pénzzé konvertálható" jelentésében is.

[23] E szemlélet erőteljes legitimációja, amikor Toldy - Arany Lászlóval vagy Csillagh Gyulával ellentétben - magát a professzionalista alkotásmódot nem történeti képződményként, hanem mintegy mindig is létezőként beszéli el: "oly különös elfogultság uralkodott magok az írók közt, mi szerint ők pirulának szellemi tulajdonukért pénzt kérni" (TOLDY 1840, 61-62.).  Az írói profizmus tehát csupán az írói "szemérmesség" okán nem nyilvánulhatott meg, de látens értékként mindig is jelen volt az irodalmi rendszerben. A profi írót és az irodalmi rendszer professzionalizmusát ez az érvelés úgy tünteti fel, mint ami, ha mindig nem is létezett, de - a dolgok ideáltipikus menete szerint - kellett volna léteznie, szükségszerű tehát léte és meglepő, meghökkentő akár szinkron, akár diakron hiánya.

[24] A folyamat magyar irodalomtörténeti értelmezéséhez l. LABÁDI Gergely, Egy ifjú literátor irodalmi ambíciók nélkül, LélekJelenLét 1999.

[25] Emlékeztetnék arra, amit a kritikáról szóló fejezetekben több ízben is hangsúlyoztam: hogy a jelzett idoszakban a kritika körüli viták igazából a kritika művelésének hogyanja körüli viták és távolról sem annak státusát kérdőjelezik már meg, mint korábban - akár még az 1840-es években is.

[26] Ugyanennek az eszmefuttatásnak a keretei között gondolható végig az a folyamat, amelyben a nem mérhető, gazdasági csereértékkel nem rendelkező, pénzzé közvetlen vagy közvetett módon nem konvertálható munka típusának felértékelődése a 19. század folyamán, az ilyen tekintetben "üres idő"-ben történő tevékenységformákat, köztük a szórakozást alacsonyabbrendűeknek tekintette. Innen nézve láthetó be, hogy miért és hogyan szorult háttérbe az örömelvű, a szórakozást mint befogadásformát előtérbe helyező olvasástípus. Mindennek nagyobb léptékű, elsősorban más tevékenységekre koncentráló értelmezését adja: ELIAS, Norbert - DRUNING, Eric, Les loisir dans le spectre du temps libre = E. N. - D. E., Sport et civilisation, la violence maitrisé, Fayard, Paris, 1989, 123-171.

[27] SZÉKELY 1847, 551.

[28] Mindezt erősíthették az olyan esetek, mint például a Hazánk című lapé. A Győrben kiadott, alcímében magát "kereskedelmi és szépirodalmi lap"-ként megnevező sajtóorgánum, melynek élén a "Négy szócskát üzenek, vésd jól kebledbe..." kezdetű Kölcsey-epigramma áll. A lap a belső íveken szépirodalmat közöl, ám élén általában "a hazai termények folyó árát" jegyzi, ahol jelen van a fehér timsótul, a fosztatlan ágytollig vagy írótollig, a halzsíron, az apatini gerebenezett kenderen, a bengebogyón, a török szilván át, egészen a főzött lószőrig és a pesti kőbányai óborig számos termék. Ez a fajta kontextus a gazdasági körforgás természetes részének tekinti a címébe emelt szépirodalmat, olyannak, amely a tekintetben (de csakis a tekintetben), hogy gazdasági csereértéke van, egynemű - mondjuk - a vad repcével.

[29] TOLDY 1840, 8-9.

[30] A gróf szájából hallottam, hogy soha bevétel oly kedves reám nem volt, mint amelyet "tolla után" látott, mert ez egyenesen legbelsőbb, legsajátabb magának, munkával keresett jutalma volt. [Toldy jegyzete]

[31] TOLDY 1840, 62. [kiemelés az eredetiben - T. Sz. L.]

[32] TOLDY 1840, 6-7.

[33] TOLDY 1840, 6.

[34] SZÉKELY 1847, 551.

[35] ARANY 1901, 231-232.

[36] GYULAI Pál, Előszó Kármán József Fanni hagyományai c. munkájához = GYULAI 1961, 325 - 326.

[37] SZILÁGYI Márton, Kármán József és Pajor Gáspár Urániája, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1998, 67-68. (Csokonai Könyvtár 16.)

[38] I. m. 75.

[39] I. m. 75 - 76.

[40] GYULAI Pál, Előszó Kármán József  Fanni Hagyományai c. munkájához = GYULAI 1961. 325.

[41] Uo.

[42] I.m. 326.

[43] Uo.

[44] Uo.

[45] Uo.

[46] Uo.

[47] Uo.

[48] Így olvasnám azt a levelet is, amelyben Szilágyi Sándor a Gyulai-kiadás kapcsán a Gyulai egyik érvéről vitatkozik ugyan, de már csaknem magától értetődőnek, megemlítésre alig méltónak tartja a szerző személyét: "Fanny hagyományait olvasván az általad szerkesztett Olcsó könyvtárban, nagy élvezetet találtam Előszódban. Magam is azt tartom, hogy az egészet Kármán írta s abban, mint szerzőnek, Fannynak semmi része nincs. Hogy azonban alapul való történet szolgálhatott: azt Toldynak elhiszem, el, nemcsak azért, mert kortársak (talán Schedius?) tanútételére hivatkozik, bár nevet nem említ, hanem azért is, mert ezelőtt pár hónappal egy egyveleg írásnak (egy kötet) jutván birtokába, abban szakasztott oly történetet találtam szivdusabbá feldolgozva, mint az mely Fanny-ban foglaltatik, s meg van jegyezve, hogy igaz történet. A színdarab maga mint ilyen, gyarló mű: de a történet valódiságából ez semmit le nem von.

A minap Werthert olvasván, meglepett a sok hasonlatosság a menetelben, a szcenírozásban ez és Fanny hagyományai között s alig csalódom, ha állítom, hogy e mű a Werther hatása folytán született, és ha W nincs, úgy Fanny hagyományai sem fogtak volna létre jönni. De Kármán nagy virtuozitással járt el, s eredetibb mint Kis János a reminiszcenciák átemésztésében.

Azt mondod egy helyt: A Toldy kiadásához csatolt arcképekben is kételkednünk kell. Tudtunkra se Kármán, se Fanny arcképe nem maradt ránk Toldy sem említi, hogy az arcképeket honnan vette.

Erre én adok neked felvilágosítást, legalább ami Fannyt illeti.

Vedd elő Kármán Urániaját, azt a kötetet, melyben F. Nekrologja és a Fejveszteség van (kötetszámot nem írhatok, mert az én példányom elül csonka). Ott találod Fannyt. Ezt használta Toldy. Vesd össze a vonásokat, az egésznek átalános jellemét: s látni fogod, hogy az az arckép magyarizáltatott meg." Szilágyi Sándor Gyulai Pálnak, Sziget, 1876. febr. 23., OSZK Kt Levelestár