utolsó frissítés: 2020. május

Tudományfogalmak versengése. 19. századi viták, Korunk, 2003. március, 38–45.

Tudomány-fogalmak versengése

19. századi viták

A tu­do­mány, a pók­há­ló és a le­gyek

öbb mint egy év­ti­ze­de Szajbély Mi­hály egy ta­nul­má­nyá­ban1 mar­kán­san fel­hív­ta a fi­gyel­met ar­ra, hogy az 1850-es évek­ben ho­gyan vál­to­zik meg (ne­ve­ze­te­sen: ho­gyan ér­té­ke­lő­dik fel) a tu­do­mány stá­tu­sa, il­le­tő­leg a je­len­ség ma­ga ho­gyan ér­tel­mez­he­tő a ko­ra­be­li lí­ra­el­le­nes­ség egyik for­rá­sa­ként. Azt sem len­ne ér­dek­te­len meg­vizs­gál­ni, mi­ként pró­bál­ták új­ra­de­fi­ni­ál­ni ma­gu­kat efe­lől az iro­dal­mi rend­szer kü­lön­fé­le al­rend­sze­rei (ho­gyan ér­té­ke­lő­dött fel pél­dá­ul a kri­ti­ka mint tu­do­má­nyos te­vé­keny­ség, vagy ho­gyan láb­jegy­ze­tel­te Arany epo­sza­i­nak és lí­rai szö­ve­ge­i­nek né­me­lyi­két, mint­egy meg­je­le­ní­ten­dő az ezek­ben egy idő­ben ér­vé­nye­sü­lő mű­al­ko­tás- és tu­do­má­nyos jel­le­get, s úgy tű­nik szá­mom­ra, hogy az öt­ve­nes évek ele­je si­ker­ki­ad­vá­nyá­nak, Lisznyay Kál­mán Pa­lóc da­lok cí­mű kö­te­té­nek ha­son­ló el­já­rá­sa is ana­lóg tö­rek­vés nyo­ma­it vi­se­li ma­gán). E rö­vid ta­nul­mány­ban még­is ar­ra fi­gyel­nék, hogy mi­lyen tu­do­mány­fo­gal­mak kör­vo­na­la­zód­nak a szó­ban for­gó év­ti­zed ele­jén. Egy­más vi­szony­la­tá­ban az a mód, aho­gyan a tu­do­mány­fo­gal­mak meg­je­le­ní­tői köl­csö­nö­sen szem­lé­lik egy­mást, a tu­do­má­nyos tu­dás elő­fel­te­vés ala­pú­sá­gá­ra mu­tat­hat majd rá.

Az, hogy a 19. szá­zad kö­ze­pé­nek ma­gyar kul­tú­rá­já­ban ér­zé­kel­he­tő va­la­mi­fé­le el­moz­du­lás az ér­ték­mé­rő te­vé­keny­ség­ként fel­fo­gott „tu­do­má­nyos­ság” fe­lé, nem­csak el­szórt meg­jegy­zé­sek­ből, ne­tán imp­li­ci­te pél­dá­ul az iro­dal­mi pra­xis­ból kö­vet­kez­tet­he­tő ki (mint aho­gyan ma­gam is tet­tem ko­ráb­ban, ami­kor a ko­ra­be­li lí­ra­po­é­ti­kai gya­kor­lat mó­do­su­lá­sát em­lí­tet­tem), ha­nem az év­ti­zed ele­jén a Toldy Fe­renc ál­tal szer­kesz­tett Új Ma­gyar Muzeumban a tu­do­mány fo­gal­ma kö­rül le­zaj­lott vi­tá­ból is. Ez utób­bi iga­zá­ból olyan krí­zis­ként ér­zé­kel­te­ti a tu­do­mány kér­dé­sét, amely­nek ese­té­ben a tu­do­má­nyos te­vé­keny­ség mi­ben­lé­te, mi­lyen­sé­ge, a le­gi­tim­től az il­le­gi­ti­mig ter­je­dő tu­do­má­nyos el­já­rá­sok épp azért lesz­nek dis­kur­zus tár­gyá­vá, mert je­len­té­keny­nek mi­nő­sül­nek, vi­ta tár­gyá­vá meg azért vál­nak, mert a krí­zis­hely­zet több ver­sen­gő mo­dellt ter­mel ki (il­le­tő­leg ezek­nek az együt­tes meg­lé­té­től és a köz­tük va­ló vá­lasz­tás ne­héz­sé­ge­i­től vá­lik a hely­zet krí­zis­sé).

Az Új Ma­gyar Muzeum lap­ja­in vi­tá­zó fe­lek: Szontagh Gusz­táv, Toldy Fe­renc, Wenzel Gusz­táv és Nendtvich Kár­oly,2 a vi­ta ma­ga né­hol leg­alább annyi­ra szól a ma­gyar­ság né­hány spe­ci­fi­kus ős­tör­té­ne­ti kér­dé­sé­ről, mint a tu­do­má­nyos­ság mi­ben­lé­té­ről, s így nem vá­laszt­ha­tók le egy­más­ról, ám je­len írás ke­re­te­it te­kint­ve még­is el­te­kin­tek az ős­tör­té­ne­ti vi­tá­ban meg­fo­gal­ma­zó­dó ér­vek fel­so­ra­koz­ta­tá­sá­tól és ér­tel­me­zé­sük­től.

A po­lé­mia Szontagh azon ki­je­len­té­se­i­ből in­dul, hogy kár­hoz­ta­tan­dó té­nye­ző­nek te­kin­ti a mér­ték nél­kü­li tu­do­mány­mű­ve­lést, il­le­tő­leg „élet­re­va­ló­sá­guk” fe­lől te­kint­ve tesz kü­lönb­sé­get az egyes tu­do­mány­ágak kö­zött: „A gon­do­lat a tet­tért van, a tu­do­mány az éle­tért. Mint van­nak egye­sek­re néz­ve is­me­re­tek, me­lyek nél­kül egész­sé­gün­ket fenn nem tart­hat­juk, s éle­tün­ket em­ber­hez illőleg el nem ren­dez­het­jük, me­lyek te­hát oly nél­kü­löz­he­tet­le­nek, hogy azok­nak bir­to­ka nél­kül min­den­kit bar­bár­nak kell tar­ta­nunk; má­sok, me­lyek csu­pán az élet szé­pí­té­sé­re vo­nat­koz­nak, mint a szép­mű­vé­sze­tek, s vég­re má­sok, me­lyek pusz­tán az em­be­ri tudvágy mél­tó ki­elé­gí­té­sét s az is­me­ret le­he­tő tel­jes vol­tát esz­köz­lik: úgy van­nak min­den nem­zet iro­dal­má­ban oly tu­do­má­nyok is, me­lyek nél­kül a nem­zet sem állodalmilag, sem anya­gi­lag fenn nem áll­hat, s má­sok, me­lyek, mint a ker­té­szet­ben a vi­rág­ter­mesz­tés, in­kább szel­le­mi fény­űzés.”3 Efe­lől te­kint­ve éle­sen ki­raj­zo­ló­dik nem­csak az, hogy Szontagh mit tart tu­do­mány­nak és mi­lyen ala­pon, ha­nem az is, hogy mi­lyen te­vé­keny­sé­gek mi­nő­sül­nek ke­vés­bé tu­do­má­nyos­nak, il­let­ve ha tu­do­má­nyo­sak is, ak­kor mi­től épp ke­vés­bé ér­té­ke­sek, il­le­tő­leg hogy mi­kor tart jó irány­ba a tu­do­mány­mű­ve­lés a nem­zet­kö­zös­ség mak­ro­szint­jén: „Ská­lám­ból pe­dig vi­lá­go­san ki­tet­szik a tu­do­má­nyok egymáshozi ará­nya, nagyobb[-]kisebb szük­sé­ge, s anya­gi vagy er­köl­csi hasz­nok sze­rint va­ló egy­más mel­lé vagy alá ren­de­lé­se: te­hát azon kel­lék és ál­ta­lá­nos sza­bály, mely va­la­mely nem­zet iro­dal­mát he­lyes vagy fer­de irá­nyú­vá te­szi. Mű­vel­jé­tek kirekesztőleg azon tu­do­má­nyo­kat és mű­vé­sze­te­ket, me­lyek csu­pán az em­be­ri is­me­ret­kört ki­egé­szí­tik vagy az éle­tet csu­pán szé­pí­tik, s ha­nya­gol­já­tok el azo­kat, me­lyek a nem­zet tár­sa­dal­mi s anya­gi lé­te fenn­tar­tá­sá­ra nél­kü­löz­he­tet­le­nek: nem­csak el­mu­lasz­tot­tá­tok a fon­to­sab­bat, szük­sé­ge­seb­bet, nélkülözhetlent [!] a ke­vés­bé fon­tos, szük­sé­ges és nél­kü­löz­he­tő fe­lett, ha­nem ha van össze­köt­te­tés a gon­do­lat és cse­lek­vés, iro­da­lom és élet közt, el­von­tá­tok a nem­zet szel­le­mi pro­duk­tív ere­jét leg­szük­sé­ge­sebb kö­ré­től, azt nem a gyü­mölcs­fa ne­ve­lé­sé­re hasz­nál­ván, ha­nem ha nem is fattyú, de leg­alább med­dő ágai te­nyész­té­sé­re pa­za­rol­ván.”4 A lát­vá­nyos metaforika, amely ér­tel­met­len­ként és il­le­gi­tim­ként bé­lye­gez meg több, a hu­ma­ni­ó­rák­hoz tar­to­zó tu­do­mány­sza­kot, nyo­ma­té­kos vissz­hang­ra ta­lált Toldy Fe­renc­nél, aki két lap­szám­mal ké­sőbb ter­je­del­mes ér­te­ke­zés­ben pró­bál­ta cá­fol­ni Szontagh ér­ve­it. Toldy szem­pont­jai leg­alább annyi­ra hi­e­rar­chi­kus ren­det ered­mé­nyez­nek, mint a Szontagh kri­té­ri­u­mai (no­ha utó­lag fi­no­mít­ja ér­ve­it, és nem ele­ve adott tu­do­mány­hi­e­rar­chi­á­ról, ha­nem a tu­do­má­nyok mű­ve­lé­sé­nek ele­ve adott le­gi­tim és il­le­gi­tim mó­do­za­ta­i­ról be­szél a ké­sőb­bi­ek­ben egy be­kez­dés ere­jé­ig): „En­gedd, ba­rá­tom – hang­zik a ta­nul­mány egy fon­tos passzu­sa –, hogy én a te fel­osz­tá­so­dat más nyelv­re for­dít­sam le. Van­nak tu­do­má­nyok, me­lyek az em­bert mint ál­la­tot tart­ják fenn, és vi­szont, me­lyek azon ré­sze szük­sé­ge­i­nek fe­lel­nek meg, mely őt az ál­la­to­kon fe­lül­eme­li, s őt tu­laj­don­képp em­ber­ré te­szi; eh­hez ké­pest en­gedd, hogy ha az em­be­ri lé­lek ne­me­sebb a test­nél, mely az ól la­kó­i­val egyen­ran­gú­ak­ká teszen, mit te böl­csész lé­ted­re nem ta­gad­hatsz, eze­ket a med­dő, nél­kü­löz­he­tő, fény­űzé­si tu­do­má­nyo­kat és mű­vé­sze­te­ket fel­sőb­bek­nek, ama­zo­kat pe­dig ezek szol­gá­i­nak tart­sam vagy ne­vez­zem.”5 Az a más nyelv, amely­re Toldy „át­for­dít­ja” Szontagh ki­je­len­té­se­it, majd a Szontaghot meg­erő­sí­tő Nendtvichét is, hom­lo­ke­gye­nest más re­a­li­tást ered­mé­nyez; pél­dá­nak oká­ért amit Szontagh fény­űzés­nek mon­dott, az Toldynál ne­me­sí­tés­ként mo­dell­ér­té­kű jel­le­get hor­doz.6 Így nyil­ván­va­ló­an a hi­e­rar­chia szim­met­ri­ku­san for­dul meg, ami Szontaghnál má­sod­ran­gú tu­do­mány volt, ha egy­ál­ta­lán tu­do­mány­nak mi­nő­sült, itt tör­té­ne­ti­leg is az az alap, amely­hez ké­pest a töb­bi tu­do­mány tu­do­mány­ként meg­ha­tá­roz­hat­ja ma­gát. Ami­ben vi­szont mind­két mo­dell kö­zös, az nem más, mint az, hogy lát olyan tu­do­má­nyo­kat és/vagy tu­do­má­nyos el­já­rá­so­kat, ame­lyek at­tól il­le­gi­ti­mek, hogy nem kap­cso­lód­nak va­la­mi­fé­le cél­elv ki­tel­je­sí­té­sé­hez, ön­cé­lú­ak, re­fe­ren­ci­á­juk ma­guk fe­le mu­tat, mint­egy ma­guk kí­ván­nak jót­áll­ni ma­gu­kért. Ter­mé­sze­te­sen mind­két szer­ző a tu­do­mány­szem­lé­le­tü­ket konstituáló ér­té­kek kü­lönb­sé­gé­nél fog­va más­hol, el­té­rő disz­cip­lí­nák­ban vagy disz­cip­li­ná­ris el­já­rá­sok­ban pil­lant­ja meg ezt az (ér­tel­met­len­nek mi­nő­sí­tett) önreferencialitást; Szontagh – amint er­re Wenzel írá­sa rá­mu­tat – töb­bek közt a ma­gyar ős­tör­té­ne­tet vé­li par excellence ál­tu­do­mány­nak,7 Toldy a szó­ra­koz­ta­tó jel­le­get, il­le­tő­leg az ez­zel össze­füg­gés­ben lát­ta­tott nem pro­fesszi­o­ná­lis írást9 nem tud­ja egyen­ér­té­kű­nek mi­nő­sí­te­ni más tu­do­mány­mű­ve­lői stra­té­gi­ák­kal, pél­dá­ul a nem­ze­ti kul­tú­ra ér­de­ké­ben va­ló tu­do­má­nyos te­vé­keny­ség mint cél­elv fe­lől: „In­nen van az­tán egy s más arány­ta­lan­ság – nem a re­á­lis [!] és hu­ma­ni­ó­rák kö­zöt­ti – ha­nem a tu­do­mány és a szép­iro­da­lom, he­lyes­ben a mu­lat­ta­tó (akit mu­lat­tat!) iro­da­lom kö­zöt­ti, mely ép­pen oly ter­mé­szet­el­le­ni egy ser­dült nem­zet­nél, mint a ser­dült egyén­nél azon élet­mód, mely mel­lett a mu­lat­ság­nak több idő jut, mint a mun­ká­nak. […] Oh, el fo­gom én nek­tek a haj­da­ni ma­gyar író sor­sát be­szél­ni egy­kor, ha már egyéb dol­gom nem ma­rad, mint él­tem em­lé­ke­ze­tét le­ír­ni. – Ak­kor sok kéz kel­lett, te­her­hor­dó, nap­szá­mos, se­géd stb.; most – há­la a ma­gya­rok is­te­ne után azon hal­ha­tat­lan fér­fi­ak­nak, kik a leg­mos­to­hább környületek közt mun­kás lel­ke­se­dés­sel oda emel­ték a nem­ze­ti iro­dal­mat, hol nem kény­te­len töb­bé pi­rul­va le­süt­ni sze­me­it, ha­nem ön­ér­zet­tel te­kint­het a vi­lág­iro­da­lom sze­me­i­be! – most már töb­bet is kí­ván­hat­ni a kez­dő író­tól: ne­ve­ze­te­sen, hogy mi­nél töb­bet fel­ve­gyen ma­gá­ba, mi­e­lőtt pro­du­kál­na, hogy te­hát elég­sé­ges tu­do­má­nyos kép­zett­ség, az iro­da­lom is­me­re­te s a nyelv­be­li elő­adás tel­jes bir­to­ka nél­kül fel ne lép­jen. [Sőt] meg­fon­tol­ván, hogy a mun­ka él­tet […]: in­kább a tu­do­má­nyos iro­da­lom kö­rül fá­ra­doz­zon.”9

Nem ér­dek­te­len meg­néz­ni, hogy mi szá­mít­hat az egyes szer­zők­nél tu­do­mány­fo­gal­muk le­gi­ti­má­ci­ós stra­té­gi­á­já­nak. Pél­dá­nak oká­ért az a mód, aho­gyan Szontagh meg­mu­tat­ja ön­nön élet­tör­té­net­ét, egy­ben tu­do­mány­fo­gal­má­nak le­gi­ti­má­ci­ós kö­ze­gé­vé is te­szi az előb­bit. A be­val­lot­tan pre­fe­rált tu­do­mány­fo­ga­lom le­gi­ti­mi­tá­sá­nak fel­is­me­ré­se öreg­ko­ri ta­pasz­ta­lat­ként mu­ta­tó­dik be egye­nest a po­le­mi­kus élű ta­nul­mány fel­üté­se­ként: „Ne­ve­ze­tes pil­la­nat az éle­tünk­ben, mi­dőn ész­re­vesszük, hogy meg­öre­ged­tünk. Fur­csa: mi­ó­ta vissza­em­lé­ke­zünk, gyer­me­kek, if­jak, fér­fi­ak vol­tunk; ez egész idő alatt sem­mit sem tet­tünk, hogy ez ál­la­po­tok vál­toz­za­nak, gon­dunk sem volt reá; és még­is, ma­gunk sem tud­juk, hogy hogy nem, egy szép nap reg­ge­lén az »öreg úr« te­kin­té­lyes cím­zet­tel tisz­tel­te­tünk meg […] Min­den kor­nak meg­van­nak a ma­ga örö­mei, ba­jai, te­en­dői. A leg­böl­csebb az, ki mind­ezek­nek leg­il­lőb­ben meg tu­dott fe­lel­ni, ki min­dig az volt, mi­nek a ter­mé­szet tör­vé­nye és em­be­ri s pol­gá­ri hi­va­tá­sa sze­rint len­nie kel­lett […] Ma­gam is meg­öre­ged­tem már, s az öreg­nek ta­pasz­ta­lá­sai ki­ter­jed­tek […] Min­den utat csak vé­gén le­het meg­ítél­ni; úgy az em­be­ri éle­tet is. Mit tud az if­jú az élet­ről? Pá­lyá­ja kez­de­tén az egész­ről akar ítél­ni, s íté­le­te olyan, mint az esz­ki­móé, ki hó­lep­te ha­zá­já­ból so­ha ki nem ver­gőd­vén azt kép­ze­li, hogy az egész vi­lág hó­go­lyó. Ha tud­ni akar­já­tok, mi az élet, kér­dez­zé­tek az öre­get: az meg­mond­ja, mert ta­pasz­tal­ta, mert ön­tu­da­to­san ha­la­dott ös­vé­nyén, érez­vén a je­lent s vissza­em­lé­kez­vén a múlt­ra. Ezen az ala­pon nyug­szik egész tökéletesülésünk.”10 Ter­mé­sze­te­sen a tö­ké­le­te­se­dés­ként és a ta­pasz­ta­lá­sok igaz­ság­ér­té­ké­nek egy­re va­ló­szí­nűb­bé vá­lá­sa­ként fel­fo­gott élet­pá­lyá­já­nak Szontagh épp azt a „kor­sza­kát” éli át és mu­tat­ja meg, amely akár ugyan­ezen élet­pá­lya cél­el­ve­ként is fel­fog­ha­tó­vá vá­lik, s amely­ből így min­den ko­ráb­bi élet­sza­kasz igaz­sá­gai ele­nyé­sződ­nek:

„Az if­jú áb­rán­do­zik, re­mé­nyei ma­ga­san röp­köd­nek, lel­ke­se­dé­se föl­tét­len, kép­zel­gé­sé­ben az em­be­ri aka­rat min­den­ha­tó, azért nem haj­lan­dó a kö­rül­mé­nyek­kel al­kud­ni, s pál­cát tör min­den­ki fe­lett, ki meg­győ­ző­dé­sé­ből csak egy haj­szál­nyit en­ged; szó­val tes­tes­tül, lel­kes­tül ide­a­lis­ta.

A fér­fi már meg­is­mer­te a vi­lá­got, ta­pasz­tal­ta: mi­képp a dol­gok oda­künn más­képp van­nak s fo­rog­nak, mint fe­jünk­ben, s mi­vel ne­ki ma­gá­ról és csa­lád­já­ról gon­dos­kod­ni kell, al­kal­maz­ko­dik a kö­rül­mé­nyek­hez, s ez ok­ból, ha szo­ba­élet, el­szi­ge­te­lés a vi­lág­tól s egy­ol­da­lú el­me­rü­lés az esz­me­vi­lág­ba el nem fer­dí­tik, szük­ség­képp re­a­lis­ta.

Az öreg vég­re, ki az em­be­ri mun­kás­ság tö­ké­let­len­sé­gét már ta­pasz­tal­ta, ki túl van az élet hi­ú­sá­ga­in, az ha­tár­ta­lan lel­ke­se­dést nem is­mer töb­bé, s igen élén­ken meg van győ­ződ­ve ar­ról, mi­képp min­den em­be­ri cse­lek­vés­nek be­csét az irá­nyon kí­vül ki­vált az arány ad­ja, s an­nak össz­hang­zá­sa a tár­gyi­la­gos vi­lág tör­vé­nye­i­vel. Nem haj­lan­dó töb­bé min­dent, ami fény­lik, arany­nak tar­ta­ni; ő ter­mé­sze­te sze­rint szkep­ti­kus.

E kü­lön­bö­ző vi­lág­szem­lé­le­te­ken ma­gam is át­es­tem, s most az utol­só fo­kon ál­lok […] most az öreg úr te­kin­té­lyes triposából te­kin­tem a vi­lá­got.”11

A ta­nul­mány vé­gén et­től is lesz je­len­té­ses töb­bek kö­zött az, ami­kor Szontagh a nem­ze­ti tu­do­má­nyos­sá­got if­jú­kor­ban le­vő­nek mi­nő­sí­ti, hisz eb­ben a ke­ret­ben a sa­ját sze­mé­lyes fej­lő­dés­tör­té­net­éhez mér­ten igen­csak ko­rai stá­di­um­ban le­le­dzik. Hoz­zá ké­pest meg ma­ga Szontagh olyan is­me­ret­el­mé­le­ti po­zí­ci­ót té­te­lez ma­gá­nak, amely értékstabil, rá­lá­tá­sa van ar­ra is, ami­ben a nem­ze­ti tu­do­má­nyos­ság még ben­ne van, te­hát ami­re an­nak rá­lá­tá­sa még nem le­het; olyan hi­e­rar­chi­kus tu­dás ala­kul ki te­hát az élet­pá­lya fej­lő­dés­ívű mo­dell­je men­tén, amely Szontagh ér­té­ke­it a meg­ké­pe­zett hi­e­rar­chi­kus ér­ték­ská­la élén he­lye­zi el: „Ura­im! min­ket a ha­tár­ta­lan lel­ke­se­dés tönk­re­tett. If­jú, erő­től pezs­gő, ke­le­ti szár­ma­zék va­gyunk. If­jú­ban az ér­ze­mény, a vágy, a kép­ze­lő­dés kor­lá­tot nem is­mer. És ro­han­tunk elő­re élet­ben és iro­da­lom­ban, ha­tár­ta­lan lel­ke­se­dés­sel, tá­jé­ko­zat­la­nul, in­tés­re nem hall­gat­va, sőt a nagy in­tőt gya­nú­sít­va, rá­gal­maz­va.”12   

Az sem kö­vet­kez­mény nél­kü­li, hogy a Szontagh ál­tal, a ki­fej­tett tu­do­mány­fo­ga­lom hi­te­le­sí­té­sé­ül el­mon­dott élet­pá­lya meg­té­rés­tör­té­net:13 mint­egy azt imp­li­kál­ja, hogy el­mon­dó­ja az élet­pá­lya adott pont­ján fel­is­mer­te az adott tu­do­mány­fo­ga­lom alap­ér­té­ke­it és a ko­ráb­ban ér­vé­nyes­nek tar­tott ér­té­kek­kel vissza­me­nő­leg össze­vet­ve azo­kat cse­ké­lyebb ér­té­kű­nek ta­lál­ta. Más­részt meg a sa­ját éle­té­vel hi­te­le­sí­ti azt a ví­zi­ót, mi­sze­rint el­ke­rül­he­tet­len, hogy va­la­ki ne az ál­ta­la ki­zá­ró­la­gos mó­don hi­te­les­ként el­fo­ga­dott tu­do­mányt mű­vel­je: az a ki­té­tel, mely sze­rint öreg­kor­ára kény­te­len volt fel­is­mer­ni a ta­pasz­ta­la­ti tu­do­má­nyok el­sőd­le­ges­sé­gét, kény­sze­rí­tő ere­jű­ként mu­tat­ja meg ezt a ta­pasz­ta­la­tot, amely előbb vagy utóbb, de el­ke­rül­he­tet­le­nül be­kö­vet­ke­zik majd min­den egyes em­ber ese­té­ben.

Kór­hi­e­del­mek

A vi­ta csak­nem min­de­nik írá­sát permeálják azok a rend­kí­vül lát­vá­nyos ké­pek, narratívák, ame­lyek va­la­mi­fé­le kór, ne­tán az egész­sé­ges­ség va­la­mi­nő el­sor­va­dá­sa, de­for­má­ci­ó­ja men­tén ír­ják le a ve­lük ver­sen­gő, az ál­ta­luk vá­zolt tu­do­má­nyos­ság­de­fi­ní­ci­ót nem fe­dő, tu­do­mány­kép­ze­te­ik­kel nem kom­pa­ti­bi­lis el­kép­ze­lé­se­ket. Már a vi­tát ki­vál­tó írás, Szontagh ta­nul­má­nya úgy vé­lel­me­zi, hogy az ál­ta­la a tu­do­má­nyos te­vé­keny­ség leg­na­gyobb el­len­lá­ba­sa­i­nak tar­tott kép­ze­let, ér­ze­lem és szen­ve­dély – ame­lyek­nek ká­ros ha­tá­sát az írás­ban vissza­me­nő­leg is egy nagy ívű tör­té­net (az olasz kul­tú­ra erő­sen koncepciózusan el­mon­dott múlt­ja) hi­va­tott fel­tár­ni – vak cse­lek­vé­sek­hez ve­zet,14 s így egye­nest „tév­út­ra, vé­tek­be, bűn­be, po­kol­ba ra­gad­hat”.15 Szontagh fo­gal­mai nem­csak a szó­ban for­gó szem­lé­le­ti ka­te­gó­ri­á­kat demonizálják, ha­nem azt a tu­do­mány­fo­gal­mat is, amely – né­ze­te sze­rint – a szó­ban for­gó ér­té­kek­re (kí­ván) alapoz(ni). S ha bár­ki is azt a tu­do­mányt mű­vel­né, amellyel szem­ben, amely­hez ké­pest el­kép­ze­li Szontagh a ma­ga ideáltipikus tu­do­má­nyát, an­nak el­já­rá­sa­it, mű­ve­lő­it és ol­va­só­it egy­aránt, ak­kor egy egé­szen össze­tett (az ab­nor­má­lis em­be­ri élet­vi­tel­től a ho­ni tör­té­net­írás­ból tal­ló­zott pél­dá­kat szer­vez­ve össze) el­ret­ten­tő tör­té­net hi­va­tott meg­győz­ni vi­ta­part­nert és ol­va­sót ar­ról, hogy me­lyik is az „iga­zi”, a kö­ve­ten­dő, ve­szély és dé­mo­ni kö­vet­kez­mény nél­kül mű­vel­he­tő tu­do­mány: „a kép­ze­lő­dés el­sza­kad­va a tár­gyi­la­gos vi­lág­tól, ki­vált ha gyú­lé­kony ér­zel­mek, mint a val­lá­si­ak vagy nem­ze­ti­sé­gün­ket il­le­tők ál­tal he­vít­te­tik, hold­kó­ros ví­zi­ók­ra fa­kad­hat. A ke­resz­tény vi­lág el­ső anachorétái vég­re fü­vet rág­tak, s Hor­vát Ist­ván és Kol­lár má­sik ret­ten­tő pél­dá­já­ra, az el­ső az egész ó vi­lág­ban, fel Ádá­mig, min­de­nütt ma­gya­ro­kat lá­tott, a má­sik olasz­or­szá­gi út­já­ban, min­de­nütt tó­to­kat [ki­eme­lé­sek tő­lem – T.Sz.L.]”16 A zsák­ut­ca­ként fel­mu­ta­tott ver­sen­gő tu­do­mány­fo­ga­lom­ba be­le­szer­kesz­tett tu­dós­kép a testi–lelki egyen­súly­ta­lan­ság olyan ál­la­po­tá­ban vá­zol­ja fel a tu­do­mányt a meg­szó­la­ló­tól más­ként el­kép­ze­lőt, mint aki hí­ján van az élet­vi­lág­ban va­ló tá­jé­ko­zó­dás alap­ve­tő ké­pes­sé­ge­i­nek, s mint­egy el­ve­szí­tet­te tes­ti érzékelőképességeit: e tu­dós – vé­li a Tu­do­mány, ma­gyar tu­dós szer­ző­je – „[s]zobába s esz­me­vi­lág­ba annyi­ra be­lé­me­rül­het, hogy gyom­ra s ide­gei el­gyen­gül­vén, a sza­bad le­ve­gő­ben s ter­mé­szet­ben rosszul ér­zi ma­gát, ide­gen­ke­dik min­den va­ló tár­gyak iránt, nem örö­mest ész­le­li azo­kat, a ter­mé­szet­ben szin­te rosszul ér­zi ma­gát”.17 Nos, ak­kor ami­kor a ve­le szem­ben ál­ló tu­do­mány­kép­ze­te­ket demonizálja, a kon­cep­ció imp­li­cit mó­don az ön­ma­ga ál­tal fa­vo­ri­zált tu­do­mány­fo­ga­lom tu­dós­ké­pé­be a tu­do­mány mű­ve­lő­jét mint egész­ség­től vi­ru­ló, kó­rok­tól messze el­ke­rült, ere­je tel­jé­ben le­vő fér­fi­út il­lesz­ti be­le, aki, akár­csak az élet­pá­lyá­ja és élet­mód­ja ál­tal meg­je­le­ní­tett tu­do­mány, men­tes min­den­fé­le kor­lát­tól, tév­út­tól, vé­tek­től, bűn­től vagy  bár­mi­fé­le po­ko­li tör­té­net­be va­ló be­csat­la­ko­zás koc­ká­za­tá­tól (hogy Szontagh ön­nön, a ko­ráb­bi­ak­ban idé­zett „fo­gal­ma­i­val” te­gyem egé­szen szem­lé­le­tes­sé azt az ön­ké­pet, ame­lyet szer­zőnk aköz­ben hoz lét­re, mi­köz­ben a má­sik tu­do­mányt mi­nő­sí­ti). 

Wenzel és Toldy írá­sa­i­ra adott vá­la­szá­ban Szontagh újó­lag vissza­tér ezek­hez a kép­ze­tek­hez, sőt itt már egé­szen konk­rét meg­ol­dást is ja­va­sol a tu­dás­esz­mé­nye fe­lől ne­ga­tí­van szem­lélt tu­dós­ság és tu­dós­tí­pus ano­má­li­á­i­nak meg­ol­dá­sá­ra: „Mint a tu­dós túl­sá­gos szo­ba­ülés, rossz le­ve­gő, moz­gás­hi­ány s fej­mun­ka ál­tal szük­ség­képp el­gyön­gí­ti tes­tét, s ha nem vi­gyáz, egész­sé­gét ront­ja, ál­la­ti bá­tor­sá­gát ve­szí­ti, polt­ron­ná vá­lik, s vég­re, ut exempla docent, el­ron­gált ide­gű hypochondristává, mely­nek le­he­tő el­tá­vo­lí­tá­sá­ra fe­les­le­ges nem len­ne, ha min­den tu­dós egy­szer­smind va­la­mi ké­zi mes­ter­sé­get űz­ne, mely tes­tét erő­sí­te­né, asz­ta­los­sá­got p[éldának] o[káért].”18 Ez nem azt je­len­ti, hogy sok­ban ár­nya­lód­na az a kép, ame­lyet a nem applikatív el­vű tu­do­má­nyok­ról (az­az meg­szó­la­lónk szem­lé­le­té­ben iga­zá­ból nem tu­do­má­nyok­ról) kör­vo­na­laz, hisz pél­dá­ul ma­gá­nak a vi­ta­part­ner Toldy Fe­renc­nek a ré­gi­ség ma­gyar iro­dal­ma ér­de­ké­ben ki­fej­tett te­vé­keny­sé­gét mint­egy a ter­mé­sze­tes em­be­ri vi­szo­nyok ki­for­dí­tá­sa­ként, pót­cse­lek­vés­ként és az em­be­ri vi­szo­nyok el­fer­dí­té­se­ként tün­te­ti fel: „ő [ti. Toldy – T. Sz. L.] nagy szen­ve­de­lem­mel le­si, ku­tat­ja, vizs­gál­ja a ré­gi ma­gyar iro­má­nyo­kat s köny­ve­ket; ne­ki egy még nem lá­tott ré­gi ma­gyar kó­dex az, mi a sze­rel­mes if­jú­nak szí­ve imá­dott­ja”.19 Az Esz­me­cse­re, mely után a vi­tá­nak már nin­cse­nek nagy­lé­leg­ze­tű írá­sai, „el­pe­né­sze­dett hypochondristák”-ról be­szél újó­lag, il­le­tő­leg egy en­nél akár na­gyobb ve­szélyt em­lít fel, ame­lyet a vi­ta­part­ne­rek csu­pán „velök szü­le­tett ta­gad­ha­tat­lan élet­re­va­ló­sá­guk”-nál fog­va ke­rül­het­tek ide­ig­le­ne­sen el, de tu­dó­si élet­esz­mé­nyük és tu­do­mány­kon­cep­ci­ó­juk ál­lan­dó­an ma­gá­ban hor­doz­za a ve­szély ki­bon­ta­ko­zá­sá­nak le­he­tő­sé­gét: „az em­ber a leg­tisz­tább (de mind­amel­lett té­vely­gő) meg­győ­ző­dés­ből gya­kor­la­ti­lag ször­nye­teg­gé, el­mé­le­ti­leg kép­te­len­ség­be me­rült esze­lős­sé válhatik.”20

De Toldy írá­sa is a Szontaghéval ana­lóg mó­don kép­ze­li el azt, ami­kor va­la­ki más­fé­le mó­don kí­ván­ja mű­vel­ni a tu­do­mányt, az­az más­fé­le tu­do­mányt kí­ván mű­vel­ni; pél­dá­ul azt a tu­do­mány­fo­gal­mat, tu­do­mány­mű­ve­lői racionálét, amit Szontagh a ma­ga szá­má­ra élet­kedv­ként, egész­sé­ges szem­lé­let­ként tün­te­tett fel, Toldy be­teg­ség­ként, va­la­mi­fé­le kór gya­nús tü­ne­te­i­ként, il­le­tő­leg Szontagh sze­mé­lyi­sé­gé­nek meg­ha­son­lott­sá­ga­ként ér­tel­mez: „en­gedd, hogy a nyílt le­ve­lem­ben té­ged, öreg­úri triposod da­cá­ra is, kér­je­lek, ne igye­kez­zél – mi al­kot­má­nyod­nál fog­va úgy­sem si­ke­rül­het – ol­to­gat­ni azon ne­mes tü­zet, mely keb­le­det lak­ja és he­ví­ti, ne akaszd meg szí­ved se­be­sebb ve­ré­sét, mely min­den széptől és jó­tól élén­ken fel­do­bog; ne vi­selj ne­mes erő­ket emész­tő s még­is si­ker­te­len bel­há­bo­rút ten­nen ér­zé­se­id el­len”.21 A sa­ját tu­do­mány­fo­ga­lom le­gi­ti­má­ci­ó­ját a test egész­sé­ges­sé­ge (az el­len­fél­ét meg a test meg­bom­lott­sá­ga, egyen­súly­vesz­tett­sé­ge, kó­ros­sá­ga) men­tén le­író vi­ta­po­zí­ci­ók szem­pont­já­ból az sem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül, ahogy – Szontagh vi­ta­in­dí­tó ta­go­lá­sa nyo­mán – a tu­do­má­nyo­kat a vi­ta­part­ne­rek a tel­jes vi­ta so­rán ter­mé­ke­nyek­re és med­dők­re oszt­ják, ter­mé­sze­te­sen más és más tar­ta­lom­mal te­lít­ve, az egyes vi­tá­zók ar­ról va­ló elő­fel­te­vé­se­i­nek függ­vé­nyé­ben, hogy mi szá­mít­hat egy­ál­ta­lán tu­do­mány­nak.

A vi­ta lo­gi­ká­ja kis­sé ha­son­lít ah­hoz, aho­gyan Toldy leg­meg­en­ge­dőbb jel­le­gű­nek mi­nő­sít­he­tő ki­je­len­té­se, amely nem fel­té­te­lez ap­ri­o­risz­ti­kus mó­don hasz­nál­ha­tat­lan és hasz­nos tu­do­má­nyo­kat (ter­mé­sze­te­sen meg­for­dít­va a lo­gi­ká­ját, az­az asze­rint, hogy igen­is ap­ri­o­risz­ti­ku­san fel­té­te­le­zi min­den tu­do­mány­ról, hogy ele­ve hasz­nál­ha­tó, már nem ennyi­re egy­ér­tel­mű­en meg­en­ge­dő­nek tű­nő!), köz­ben ért­he­tet­len­nek és ér­tel­met­len­nek mi­nő­síti, és éle­sen el­uta­sít­ja a tu­do­má­nyok mű­ve­lé­sé­nek bi­zo­nyos mó­do­za­ta­it: „én azt tar­tom, hogy nincs tu­do­mány, mely köz­vet­len vagy köz­ve­tett hasz­nú nem vol­na; mely vagy a tes­ti és anya­gi jó­lét­re, vagy a szel­le­mi ki­kép­zés­re és bol­dog­ság­ra ne hat­na: de a tu­do­má­nyok mívelésében, igen­is, ösmerek irányt, mely, bár cso­dá­la­to­san fi­nom és rend­sze­res al­kot­má­nya­i­val még a pók­há­ló­val is föl­ér: de hasz­na csak­ugyan nem egyéb, mint hogy ve­le legfölebb – le­gye­ket fog­junk”.22

Az egyik tu­do­mány­fo­ga­lom­ból a má­si­kat szem­lé­lők írá­sa­it ol­vas­va úgy tű­nik, hogy mind­ket­tő, egy­más­ra te­kint­ve, kis­sé ha­szon­ta­lan, ért­he­tet­len és épp ezért ér­tel­met­len fog­la­la­tos­ság­ként vé­lel­me­zi a má­sik­faj­ta tu­do­má­nyos­sá­got, olyan pók­há­ló­ként, amely leg­jobb eset­ben ugyan rend­kí­vül ki­fi­no­mult szö­vé­sű, de amely­ben csak ne­he­zen be­lát­ha­tó ér­tel­mű te­vé­keny­ség foly­hat, ame­lyet ter­mé­sze­te­sen csak kis­sé gya­nús te­vé­keny­sé­gű és élet­mó­dú tu­dó­sok lak­hat­nak be, akik töb­bé vagy ke­vés­bé el­fo­gad­ha­tat­lan cé­lok ér­de­ké­ben mű­ve­lik tu­do­má­nyu­kat.

Ilye­tén mó­don a kon­cep­ci­ók vi­szont egy­más irá­nyá­ban ta­lá­ló­an mu­tat­ják meg hit­sze­rű­sé­gü­ket, aho­gyan mind­ket­ten egy­for­mán elő­fel­te­vé­sek­re, axi­o­ma­ti­kus­nak hitt, de csu­pán a sa­ját rend­sze­rük­ben ma­ra­dék­ta­la­nul ér­vé­nyes és ér­vé­nye­sít­he­tő ér­té­kek­re, narratívákra, cél­el­vek­re ala­poz­nak. S jól szem­lél­tet­he­tő­vé te­szik azt a pro­duk­tív fel­is­me­rést (és egy­ben je­len ta­nul­mány elő­fel­te­vés­ét és elő­fel­te­vés­ének kon­zek­ven­ci­á­it), hogy a tu­do­mány (és tör­té­ne­te) leg­alább annyi­ra szól(hat) tu­do­má­nyos igaz­sá­gok­ról, mint azok (ki)termelésének mó­do­za­ta­i­ról, ho­gyan­ja­i­ról. Fe­lő­lük a tu­do­mány­tör­té­net nem ide­jét­múlt és meg­ha­la­dott ér­tel­me­zé­sek so­ro­za­ta, ha­nem olyan ki­je­len­té­sek szin­ta­xi­sa, amely fel­hív­ja a fi­gyel­met ön­nön elő­fel­te­vé­se­ink (köz­tük a ró­luk va­ló be­széd elő­fel­te­vé­se­i­nek) tör­té­ne­ti és rész­le­ges jel­le­gé­re és ér­vé­nyé­re (is).

JEGY­ZE­TEK

 1. In: For­ra­da­lom után – ki­egye­zés előtt: ma­gyar pol­gá­ro­so­dás az ab­szo­lu­tiz­mus ko­rá­ban. (Szerk. és bev.) Né­meth G. Bé­la. Bp., 1988.

 2. A vi­tá­hoz so­rol­ha­tó írá­sok: Szontagh Gusz­táv: Tu­do­mány, ma­gyar tu­dós. Új Ma­gyar Muzeum. 1851. (1. évf.) 7. fü­zet. 377–390.; Toldy Fe­renc: Is­mét: tu­do­mány, ma­gyar tu­dós. Ér­te­ke­ző le­vél Szontagh Gusz­táv­hoz. Új Ma­gyar Muzeum. 1851. (1. évf.) 9. fü­zet. 469–486.; Wenzel Gusz­táv: Esz­me­tö­re­dé­kek a ma­gya­rok ere­de­té­ről. Új Ma­gyar Muzeum, 1851 (1. évf.) 9. fü­zet, 486–499.; Szontagh Gusz­táv: Esz­me­cse­re Toldy Fe­renc és Wenzel Gusz­táv tár­sa­im­mal. Új Ma­gyar Muzeum. 1851. (1. évf.) 12. fü­zet. 663–695. [Toldy Fe­renc po­le­mi­kus szer­kesz­tői láb­jegy­ze­te­ket fűz a ta­nul­mány­hoz, amely­re a to­váb­bi­ak­ban Szontagh 1851a-val hi­vat­ko­zom]; Nendtvich Kár­oly: Még egy­szer: tu­do­mány és ma­gyar tu­dós. Új Ma­gyar Muzeum. 1851. 37–51.; Toldy Fe­renc: Nyílt vá­lasz Dr. Nendtvich Kár­oly­hoz a szél­ső­sé­gek közletésére. Új Ma­gyar Muzeum. 1851. 52–55.

 3. Szontagh 1851: 387.

 4. Szontagh: i. m. 387–388.

 5. Toldy 1851: 473.

 6. Lásd. „fény­űzés-e, ami szük­sé­ges? S az élet szé­pí­té­se nem a külérzékekről át­vitt ki­fe­je­zés-e, mely he­lyett a philosophiai nyelv más szót bír, a ne­me­sí­tés sza­vát: a lé­lek ne­me­sí­té­se pe­dig va­jon fény­űzés-e, vagy in­kább a va­ló­ban em­be­ri el­uta­sít­ha­tat­lan kö­ve­te­lé­se?” Toldy: i. m. 474.

7. „A tisz­telt ol­va­só lát­ja, hogy fel­ada­to­mat annyi­ban tel­je­sí­tet­tem, mi­képp csak­ugyan be­bi­zo­nyí­tot­tam, hogy a ma­gyar ős­tör­té­net ko­ránt­sem ál­tu­do­mány, mi­lyen­nek azt Szontagh Gusz­táv­nak a ha­za szí­ne előtt be­mu­tat­ni tet­szett; hogy el­len­ke­ző­leg, ben­ső tu­do­má­nyos alap­pal bír, hogy kül­alak­já­ra néz­ve szin­tén a va­ló tu­do­mány min­den kí­vá­nal­ma­i­nak meg­fe­lel; s hogy ko­runk élet­vi­szo­nya­it és nem­ze­tünk ér­de­ke­it te­kint­ve azt igen kor­sze­rű és fon­tos tu­do­mány­nak kell tar­ta­ni.” Wenzel 1851: 498.

 8. A mun­ká­ról mint az egy­re több te­kin­tet­ben kö­ve­ten­dő élet­mo­dellt nyúj­tó pol­gár­ság más szo­ci­á­lis cso­por­tok ál­tal ma­gu­ké­vá tett 19. szá­zad­kö­zé­pi alap­ér­ték­ről és a függ­vé­nye­ként szem­lél­he­tő professzionalizáció fo­lya­ma­tá­ról (az iro­da­lom te­kin­te­té­ben pél­dá­ul az iro­dal­mi mun­kát gaz­da­sá­gi cse­re­ér­ték­ért ter­me­lő pro­fi író vagy a pro­fi ér­tel­me­ző sze­re­pét be­töl­tő kri­ti­kus és iro­da­lom­tör­té­nész meg­je­le­né­se és ez­zel együtt a di­let­táns író és ol­va­só fo­gal­má­nak ne­ga­tív fel­han­gú át­ér­tel­me­ző­dé­se) egy ko­ráb­bi mun­kám­ban már rész­le­te­sen ír­tam: The Making of the Nineteenth-Century Hungarian National Past. Historians as Nation-Makers. In: New Europe Coll­ege Yearbooks 2001/2002. Bucharest.

 9. Toldy 1851: 481–482.

10. Szontagh 1851: 377–378.

11. Szontagh: i.m. 378–379.

12. Szontagh: i. m. 389.

13. A tör­té­net­tí­pust és egy le­het­sé­ges prag­ma­ti­ká­ját egy ké­szü­lő mun­kám­ban vizs­gá­lom rész­le­te­seb­ben: Meg­té­rés­tör­té­ne­tek az 1950-es évek­ből.

14. Szontagh 1851: 381.

15. Szontagh: i. m. 382.

16. Szontagh: i. m. 385. (Ki­eme­lé­sek tő­lem – T. Sz. L.)

17. Uo.

18. Szontagh 1851a, 692–693.

19. Szontagh: i. m. 684.

20. Szontagh: i. m. 667.

21. Toldy 1851: 471.

22. Toldy i.m.: 483.

Ugrás az oldal tetejére